Az egyház, a hadsereg, a jog, és annak eszközei, a rendőrök és a végrehajtók. Öt olyan hatalmi ágazat, ami egykoron magában hordozta az autoriter berendezkedés jellemzőit, egymást váltogatva álltak a társadalom hierarchiájának tetején. Aztán a huszadik században megkezdődött a polgárság, az átlagemberek emancipációja, akár természetes folyamatként, akár politikai hatás következtében, akár forradalommal, az öt ágazat meggyengült, érvényesülése érdekében még korruptabb lett, mint előtte volt, és foggal-körömmel küzdött ereje visszanyeréséért, mikor összefogva, mikor egymás ellen. A Balkon ezt a küzdelmet mutatja be egy szobában: az illúzió szobájában.

Ez a szoba – ami valójában egy bordélyház része – az egyetlen és legfontosabb helyszíne a műnek. Az illúzióház funkciója, hogy az oda ellátogatók autentikus díszletek, uniformisok és eszközök között olyan élményeket élhessenek át, amik a valóságban elérhetetlenek számukra. Ezzel párhuzamosan, a falak túloldalán azonban forradalom van. De ha minden, amit látunk, illúzió, akkor mi van a valósággal? Vagy látjuk a valóságot is? Egyáltalán hol van a kettőnek a válaszvonala? A rendező, Zsótér Sándor tudatosan tartja nézőit a félhomályban, Genet alapvetően komplex alkotását nem akarja megkönnyíteni. Nem csak szórakoztatni akar, de gondolkoztatni is. A Maladype Színház gyönyörűen illesztette a szobateátrum koncepcióját Jean Genet alkotásához, egy kamaradráma berkein belül mesélt a bűnözésről, a prostitúcióról, a globális problémákról.

Az viszont köztudott, hogy egy ügyes koncepció és egy minőségi alapanyag nem elegendő egy jó alkotáshoz – szükséges építőelemei ennek a tehetséges színészek és a magával ragadó atmoszféra. Ezeket A Balkon biztosítja. A szoba berendezése, a jelmezek, az alkalmazott kellékek és negyedik fal alkalmi ledöntése kellőképpen abszurd élményt teremt, ami szükséges ahhoz, hogy az illúzió és valóság viszonyával való játékot kellően érzékeljük, és ami a színészek cselekedeteit, beszédstílusát és modorát is megkoronázza. Mindenki sugallja felénk a látott világ abnormalitását, miközben mélyen valóságos tényezőket visznek szemeink elé, olykor fájóan nyersen, olykor mély szimbolika mögé rejtve.

A darab kamarajellegére, a bezárt szoba érzetére a zene teljes hiánya, a hanghatások megjelenítése is épít. A külvilágból származó sikolyok és fegyverropogás zajait mind a színészek biztosítják, ami egyrészt a váratlansággal járó meglepődés érzését biztosítja, másrészt még inkább összemossa a valóságot és a konstruált világot, a forradalmat és a szobát. Soha nem válik azonban komolytalanná, hiába ugyanaz a metódus, amivel kisgyermekek utánozzák a puskák hangját, mikor háborúsat játszanak. Átéreztetik a helyzet súlyos mivoltát, bizarrságukkal nem ütnek el a megteremtett atmoszférától.

Mindezek ellenére a darab nem mellőzi a humort, jól megkomponálva oldja a feszélyezettséget karakterközi komikum alkalmazásával, legyen ez kommunikációs vagy fizikai jellegű. Ezzel – amellett, hogy koherens hangulatot teremt, mindig stagnáltatja a feszültségi szintet, ami állandó lehetőséget jelent annak fokozására – nem válik az alkotás nehezen befogadhatóan komollyá, megtartja szórakoztató faktorát is.

A Balkon mégsem nevezhető könnyű színműnek, pontosan a már leírt komplexitása miatt. A szobában ütköznek a helyszínek és a dimenziók, kisebb dramaturgiai és vizuális elemekkel jelezve, hogy az éppen látott jelenet hol játszódik és kik között. Ez egyáltalán nem jelent követhetetlenséget, de mindenképpen kitartó koncentrációt igényel a mű, illetve azt az előzetes tudást, amit lényegében itt közöltem, hiszen így oda lehet figyelni az apró szegmensekre.

Nem véletlen, hogy egy ennyire ironizáló, abszurd elemekkel operáló mű A Balkon. Jean Genet életét átitatta a bűnözés és a politika: anyja prostituált volt, másfél éves korában került csak nevelőszülőkhöz a fiatal fiú. Már tizenéves korában gyakran megszökött és lopott – eleinte kisebb dolgokat, tizenöt évesen már nagyobb összegeket – homoszexuális kapcsolat folytatása miatt a nevelőintézetből is kirúgták, életének egy szakaszában csavargóként és prostituáltként élt maga is. Örkény Istvánnál is láthattuk, hogy a borzalmak megtapasztalása nem feltétlenül vezet mély, melankolikus hangnemhez, pontosan akkora eséllyel jelenhet meg a szarkazmus, mint az érzékletesség eszköze. Hiszen az embertelen tragédiák abnormálisak; nem kell őket normális eszközökkel bemutatni.

Orbán Bence, Szintézisonline, 2018