Jean Genet-t kevesen ismerik Magyarországon. A Balkon előadást (Bognár Róbert fordításában: Az Erkély) még kevesebben. Genet műve egyáltalán nem érdemeli meg, hogy húszévekre a fiók alján pihenjen, érintetlenül. Ennek ellenére itthon majdnem húsz éve nem vitte színpadra senki. Ezt a csendet törte meg Zsótér Sándor, amikor kihúzta a fiókot, leporolta a darabot, fogott nyolc színészt és a Maladype Színház bázisán új köntösbe bújtatta az abszurdnak titulált drámát.

Mind színész: a kurvák, a vendégek, a nézők

A Mikszáth téri színházi bázis tökéletes helyszín a darabhoz. A Balkon szinte üvölt a lakásszínházi rendezésért. A szöveg szerint harmincnyolc szalonja van a bordélyháznak (nevezhetjük szemérmesen illúzióháznak is), amiből ötöt látunk az elbeszélés során. Izgalmas lenne ezt egy gigantikus térben újradolgozni, ahol minden szalon külön szobában jelenik meg a nézők előtt, akiknek ezért a színészekkel együtt kell mozogniuk. Ezt a helyhiányt Zsótér ötletesen küszöbölte ki: a hatalmas ház különféle szalonjait egy baloldalt felfüggesztett képen látjuk. Annak eldöntése, hogy melyik helyszínen vagyunk épp, a néző képzeletére van bízva.

Ezzel már az előadás első három jelenetében igencsak megdolgoztatják a közönséget.

Végig aktív figyelemre és a történet folytonos követésére kényszerül a néző – ha valahol lankad a figyelem, nagy az esélye annak, hogy eltévelyedünk a bordélyházban és az akörül zajló káoszban.

Ha végig dolgoztatjuk az agyunkat és a képzeletünket, az első rész alatt már megragadhatjuk a darab fő téziseit: itt mindenki szerepet játszik; a látszat és a valóság közti határ hajszálvékony. Mindkettő lehetne akár az illúzióház mottója is, hiszen az oda betérő vendégek mind a vágyaik beteljesülése miatt látogatnak el a Balkonra, de amint átlépik a küszöböt, az ő valós énük is megszűnik létezni. Ugyanolyan szerepjátékba kezdenek, mint az őket kiszolgáló szajhák. A Bíró, az őneki minden bűnét bevalló Tolvaj és a nézőlét is csak szerep. A valóságban mi van ott? Egy ügyész, aki bíró akar lenni, egy prostituált, aki a pénzért akármire képes, és a kukkolók. Mert két óra erejéig az összes néző az: kukkoló.

Minden valódi? Vagy minden csak látszat?

Bognár Róbert Genet-fordítása kissé elavultnak bizonyul, bonyolultan fogalmaz meg egyszerűnek tűnő mondatokat. A rendező ezért érezhette szükségét a dráma újrafordításának, amit állandó alkotótársára, Ungár Júliára bízott. Az ő munkájából pergő dialógusok, valamint az őszinteség és a látszat közt ügyesen lavírozó monológok születtek. Ezek közül Irma (a bordélyház tulajdonosa) első monológját ki kell emelnem, hiszen már ott megfordul valami a néző a valóságról és az illúzióról alkotott képével kapcsolatban. Talán ott gondolkozunk el először, hogy mi is az, amit látunk.

Érdekes, hogy Zsótér Sándor a történet két szála közül kiválasztotta az egyiket (a kuplerájban zajló látszat-valóság dilemmát), és a másikat gyakorlatilag nem is másodrangúvá, hanem harmadrangúvá tette. Ugyanakkor nem csak a szöveg, hanem a történet szempontjából is fontos ez a meglehetősen háttérbe tolt, és inkább az elsődleges cselekményszállal fuzionált vonal: a háború. Az előadás elején még bizonytalan, de hamar egyértelművé válik, hogy a bordélyházon kívül dúl a háború, az utcákon emberek halnak meg, a város veszélyben van.

A rendező zseniálisan kötötte egybe a darab két fontos motívumát: az illúzióházat és a háborút.

A harci zajokat és a sikolyokat is az előttünk álló színészek (legyenek azok kurvák vagy vendégek, esetleg a tulaj) generálták. Eleinte azt hittem, értem. Logikus megoldásnak tűnt a kevés szereplőre való tekintettel, hogy ők szolgáltatják a hangeffekteket is. Aztán a darab végén belegondoltam... Mi van, ha a háború is csak látszat volt? Ha az sem volt valódi, és csak a Rendőrfőnök vagy a Királynő beteg képzelgésének tett eleget a Balkon?

Ambrus Mária & Benedek Mari

Zsótér Sándornak megvan a maga alkotócsapata, ahol a díszlet- és jelmeztervező is állandó. A Balkon esetében nem kis kihívás elé állította mindkettejüket. A tér meglehetősen korlátolt, így kevés díszlettel és kellékkel kell játszani, de azoknak sokatmondónak kell lenniük, hogy elérjék a Genet által definiált hatást, aki a drámában hajszálpontos leírást adott minden díszlethez és jelmezhez. Egy lakásban vagyunk, aminek három szobája van, plusz egy előszoba. A középsőben játszódik az előadás, a másik kettőt és az előszobát kijáró-bejárónak használják a színészek.

Ambrus Máriának tehát egyetlen egy szoba állt rendelkezésére, hogy azt ne túl giccsesen, de egy kuplerájnak megfelelően felszerelje díszletelemekkel. Ennek a végeredménye lett két ezüst fotel, egy fém asztalka és néhány salgópolc-szerű tákolmány, amiken egy-egy dísztárgy vagy kellék pihent. Talán a kerámia hattyú kivételével mindegyiket felruházták másodlagos jelentéssel, ami nem könnyű feladat ennyi kellék esetében.

Játékpisztolyokkal imitálták a háborút, ronda agyagkancsóból húztak elő egy nyakéket, a fém tárgyak pedig tükörként funkcionáltak.

Az előadás a limitált hely, az önmagában is zavaros történet és a kevés színész miatt tehetséges jelmeztervezőért kiáltott. Benedek Mari egyszerű, de mind funkciójában, mind jelentésében tökéletesen passzoló ruhákat álmodott a szereplőkre. A Püspök bársonyruhája minden alatta történő mocskot képes volt elfedni. A Rendőrfőnök aprólékosan összerakott öltözéke a maximalitására és önimádatára utalt, a szajhák jelmezei pedig mindig illettek az adott alkalomhoz.

Gender-kérdés

A rendező köztudottan szereti a határokat súrolni, esetleg át is lépni őket. Nem csak a saját limiteit feszegeti, hanem a színészekét is. A gender-kérdés Zsótérnál sosem kérdés, hiszen nem láttam még olyan rendezését, amiben ne lett volna legalább egy nemcsere a színészek közt. A Balkonesetében ezt a maximumig húzta: a három vendég, akiket látunk (Püspök, Bíró, Tábornok) egyszer megjelennek saját mivoltukban, majd vetésforgóban ők játsszák a kurvákat is.

Zsótér a férfiakból prostituáltakat csinált, a becses miniszter urat pedig egy nő alakította. Lehet ez egy, a zsótéri formakánonhoz hozzátartozó tényező, de ebben az esetben még a látszat-valóság kérdésre is rájátszik a férfi és női lét illúziója.

Lehet, hogy a szajhák sem mind nők voltak? Simán. Lehet, hogy a Királynő küldötte nem egy tekintélyt parancsoló férfiember? Persze. A Balkonban minden lehetséges. Még egy louisianai performansz újraalkotása (reenactment) is. A két részt egy rövid szünet választotta el, ami alatt kitessékeltek minket, és a szoba ajtaját becsukták. Amikor aztán kinyitották, és a közönség elindult befelé, az első néhány ember a szokatlan fogadtatás láttán megtorpant. A felkelést mondhatni vezető pár (név szerint Chantal és Roger) álltak az ajtóban, egymással szemben, éppen egy fél embernyi távolságra egymástól. Nem tudom, hány néző asszociált rögtön Marina Abramović és Ulay Imponderabilia című, 1977-es performanszára, de a susmus hallatán egész biztosan voltak egy páran – köztük én is. Hihetetlen jó ötlet a rendezőtől, egészen közvetlenné válik tőle az előadás. Ha vissza akarunk menni a második részre, akkor muszáj az egyik színésszel szembenéznem, a másikhoz pedig odanyomni a fenekem – más funkciót nem találtam benne.

Az egyetlen, ami nem illúzió: a színészek

Az alkotócsapat majdnem ugyanaz, mint a 2016-oban bemutatott III. Richárd esetében, így nem idegenek sem a színésztársak, sem a jól bevált zsótéri eszközök. Tankó Erika Irmája (és a végén Királynője is, wow!) az úr az előadásban is, nem csak a bordélyházban. Nőies törékenysége rögtön szétfoszlik, amikor üzletről beszél az ügyfelekkel, vagy amikor a szajháit dirigálja. Igazi úrnő. Szilágyi Ágota végig a háttérben maradt, pedig érdekes lett volna Carmennek, ennek a kiégett, mindenről lemondott ex-prostituáltnak több szerepet adni. Így keveset láttunk belőle, és nehéz véleményt formálni róla.

A Küldöttként (vagy a miniszter úrként, ha úgy tetszik) betoppanó Huszárik Kata egyszerre mérhetetlenül nőies és könyörtelenül férfias. A vörös nadrágkosztüm, az alóla pajkosan kivillanó vörös melltartó és a rúzs, a magassarkú, valamint a furcsa titkolózása a Királynővel kapcsolatban a lét lábon járó nőiesség maga.

Ugyanakkor racionálisan érvel, és próbál megoldást keresni a folyamatos háborúra, de olykor fenyegetőzik is – mi ez, ha nem egy huszonegyedik századi férfi?

Fila Balázs, Márkus Sándor és Pallag Márton ugyanolyan hitelesen játszották a „nagy” szerepeiket (Püspök, Bíró, Tábornok), mint az alázatos cédákat. A női ruhákban pont olyan otthonosan mozogtak, mint a díszes egyenruháikban. Bödők Zsigmond ügyesen lavírozik az úrnő szolgája, és a kliensek szolgája szerepkörök közt, de szegény mindig csak alul marad.

Arthurként (és Cerberusként) olyan erő mutatkozik meg benne, amit aztán többet sajnos nem látunk. Mondjuk a szolgának nem is az a dolga, hogy erősködjön... És ezt a mondatot a fejébe véshetné a Rendőrfőnök is (Balázs Zoltán), aki gyakorlatilag a Királynő alárendeltje, de mégis mindent magának akar: a dicsőséget, a győzelmet, és azt, hogy végre valaki azért menjen a kuplerájba, hogy rendőrfőnöknek öltözhessen. Gyönyörűen megy végbe az önmagából való kifordulása az előadás végén, és szavakba önti azt, amit a néző eddig csak gondolni mert: „Na most hol vagyok? Itt? Vagy ezerszeresen ott?”

Pálla Orsolya, ContextUs, 2018