Jean Genet A Balkon című darabja lett a Maladype Színház idei évadnyitó bemutatója. 2017. október 3-án Zsótér Sándor rendezésében és Ungár Júlia nyers, puritán műfordításában kaptunk egy erős visszajelzést jelenünk torzulásairól.

Gombhoz a kabátot – avagy színházat egy előadásért: az erkélyes lakásszínház tökéletes helyszín az 1957-ben írt színmű számára. Genet rendkívül pontos instrukcióit betartva törekszik a Mikszáth téri Bázis egy újabb illúziót életre hívni.

Létezik egy szobányi valóság kint és bent között, ahová a férfiak betérnek, hogy kiéljék szerepjátszós fantáziájukat, majd kielégülten távoznak. Ez a hely a Nagy Balkon – bordély, illúzióház –, ahol a kliensek hiteles kosztümök és kellékek között valóra válthatják álmaikat, vágyaikat. Míg szigorúan titkos, szexualitásban bővelkedő szerepjátékok folynak a falakon belül, az utcán forradalom zajlik – persze az is lehet, hogy ez is csak a megírt színjáték része.

Látszat és realitás között egyensúlyoz A Balkon története, hiszen a vágyott világ vízióiban könnyen fel lehet oldódni és megszűnni a valóság számára. Ez történik a Balázs Zoltán által megformált Rendőrfőnökkel is. A világgal és a forradalommal mit sem törődve egy dolog érdekli csak: hogy az ő karaktere (a hős, ki vérét adja a királynőért) mikor jelenik meg a férfiak fantáziájában – azaz mikor lesz halhatatlan a bordély egyik szalonjában. Valós érzelmekre képtelen, önnön nagyságának igazolása hajtja. Tudja ezt Irma is, a Madam (Tankó Erika), hiszen ez boldogtalanságának gyökere: a nem földi síkon mozgó férfi szerelemmentes jelenléte. Kettejük egykori története már csak a nő emlékeiben él, a durva fizikai visszautasítás pedig még fájdalmasabbá teszi a régi boldogságot. Duójuk rideg melanóliájának manifesztálódása lesz a gyászszoba, ahol a történet végén a Rendőrfőnök önmaga mauzóleumába kövülve konzerválódik az örökkévalóságban.

„Semmi abszurd nincs benne, teljesen realista darab” – hangzott el a rendezőtől egy interjúban. Ezt a zsótéros humort, világlátást és nyelvezetet a Maladype már ismeri és beszéli. Alkotói kapcsolatuk elég távolra ível, hiszen 2006 óta több bemutatón dolgoztak közösen: Akropolisz, Lorenzacció, Figaro házassága, Don Juan, III. Richárd. A társulat Genet különös világával sem először találkozik. 2004-ben a kritikai és közönségsikert hozó Négerek bemutatója után (rendező: Balázs Zoltán) most újra izgalmas kihívás elé néz, hiszen A Balkont utoljára 2000-ben Kaposvárott Babarczy László rendezésében játszották. Sándor L. István már az akkori rendezés kapcsán kimondja: a Genet-darabokat nem könnyű játszani, mert a művekben megjelenített társadalmi izgalmak mára némileg érdekességüket vesztették, pontosabban kortárs feszültségekből általános emberi problémákká alakultak át.

Most, 2017-ben mégis Genet maszkjaival kísérletezik Zsótér és a Maladype: a külső erők által kikényszerített társadalmi modellek személyiségtorzító hatásait értelmezve a „hatalom erotikájáról” készítettek előadást. Azonban a közönség ingerküszöbe is folyton változik: a provokatívnak gondolt jelenetek édes bazsalygásokká szelídülnek, hiszen minden csatornából a kortól-nemtől függetlenített pőre szexus folyik. Nem lepődünk meg A Balkon munkásnőin, akik fiúk (Márkus Sándor, Pallag Márton, Fila Balázs), évődő hármasaik mégis erős jelenetek: vetésforgóban ábrázolják a buja vágyak szereplőit (Püspök, Bíró, Tábornok). A társadalmi együttélés alapformája a bűn, sugallják Genet drámái – aki a másik emberrel kapcsolatba kerül, óhatatlanul vétkezik ellene: elárulja, megalázza, kisajátítja, az életét fenyegeti. Így van ez Irma és Carmen (Szilágyi Ágota), Irma és a Rendőrfőnök, valamint Chantal és Roger kapcsolatában is: függnek egymástól, nem létezhetnek a másik nélkül. Egyedül a Küldött (Huszárik Kata) viselkedik függetlenül: ő megoldási javaslatokat oszt rébuszokban, látszólag a társaság felett áll piros nadrágkosztümben, díszes melltartóban, vörös rúzsban. Megjelenik mint a vér-forradalom-halál küldöttje, és katalizál egyfajta végkimenetelt.

A Balkon illúzió és valóság bizarr látomásaiban összefolyó előadást ígér az újító szellemiség nevében, de csak egy vulgárisra sikerült szövegszínházat kapunk néhány mókás kellékkel (például villogó játékgéppisztolyok), amelyek feladata szimplán a kortárs érzet erősítése. Nem tudja azt a hatást gyakorolni a mai nézőre, amelyet Genet a saját korában: maszkokba, szerepekbe, szexbe fásult nemzet lettünk.

Sárosi Emőke, Kortárs Online, 2017