A figyelem a mondanivalóra helyeződik, a néző, empatikus képességének gyakorlása helyett, igyekszik „kulcsot”, vagy legalább egy kérdést találni, ami azonban mintha hiányozna az előadásból.

A Maladype Színház legújabb, Louis című bemutatója már az első percben zavarba ejtett, gyorsan hozzáteszem, az előadás nem tartalmaz semmilyen provokatív vagy meghökkentő alkotói megoldást; nem a darab esztétikája vagy látványvilága döbbentett meg, hanem a rendező köszöntője, vagy mondhatjuk úgy is, prológusa. Bartha Lóránd miután kedvesen üdvözölte az aznap esti közönséget, elmesélte, hogy mit is fogunk látni: Jean-Luc Lagarce Ez csak a világ vége című művét adaptálták színpadra – Magyarországon elsőként – a Maladype társulatával közösen. Egy olyan családdal fogunk szembesülni – folytatta – akik valamibe bele vannak ragadva, valamit nem tudnak elengedni. A rendező ismertetőjéből hamar kiderül, hogy ez a valami nem más, mint a múlt, a halál és a gyász feldolgozása, pontosabban szólva feldolgozatlansága. A produkció címe: Louis arra a fiúra utal, akit a család annyira vár, hogy hazatérjen. Utolsó információként azt kapjuk, hogy az előadás egy kísérlet, alkalomról alkalomra változik, a kérdésre pedig a válasz, hogy vajon ma este látjuk-e a maga fizikai valójában Louis-t, a színlapon olvasható szereposztásból sejthető: nem.

Bartha Lóránd felvezetője nem csupán a darabot, hanem az előadást, a rendezői koncepciót is ismerteti. Adott tehát egy csonka család, akiknek tagjai – az anya, a báty, a húg és a sógornő – visszaemlékeznek arra a napra, amikor az öcs tizenkét év után hazatér. Louis csupán az ő emlékdarabkáikban tűnik fel, fizikai valójában nem jelenik meg. A családot játszó színészek szó szerint bele vannak ragadva valamibe: ez a valami nem más, mint a kék festék, ami a padlóra kiterített fehér, téglalapalakú ponyvához ragasztja őket – értjük: a szereplők nem tudnak elszakadni a múlttól, Louis elvesztésétől; fájdalmuk még olyan friss, mint a közvetlenül az előadás előtt padlóra kent festék.

A prológus során tehát a közönség nem csupán az előadás tartalmi összefoglalóját, hanem értelmezését is készen kapja, a kérdés akkor azonban az, hogy mi a dolga a nézőnek a továbbiakban. A rendező által előadott bevezető értelmezhető egyfajta elidegenítő eszközként, annál is inkább, mivel az előadás számos ponton a lélektani realizmust elvetve, brechti esztétikával dolgozik. A fájdalom szavakba öntése áriákban valósul meg, a szereplők emlékfoszlányainak kimondása közben a színészek kifacsart, kényelmetlen testtartásokat vesznek fel vagy épp megkoreografált mozdulatsorokat hajtanak végre, melyek mind az érzelmi átlényegülést akadályozzák. A figyelem a mondanivalóra helyeződik, a néző, empatikus képességének gyakorlása helyett, igyekszik „kulcsot”, vagy legalább egy kérdést találni, ami azonban mintha hiányozna az előadásból.

A kérdésfeltevés hiányának oka nem csupán az alkotói koncepcióban, hanem, véleményem szerint, magában a nyersanyagban is keresendő. Jean-Luc Lagarce művének csupán a népszerű, 2016-os filmes adaptációját ismerem, mely az olyan „lakásfilmek” sorozatába tartozik, mint az ugyanabban az évben bemutatott Teljesen idegenek (r. Paolo Genovese) vagy épp az Ernelláék Farkaséknál (r. Hajdu Szabolcs): egy családi/baráti összejövetel során fény derül a szereplők titkaira, kapcsolataik valódi milyenségére. Lagarce darabja, vagy legalábbis Xavier Dolan filmes és Bartha Lóránd színházi adaptációja azonban nem leplez le semmit, utóbbinak az elidegenítésre való törekvése pedig még inkább gátat szab a kapcsolatok kibontásának, a karakterek ábrázolásának. A jelmezek (tervező: Tankó Erika) törekednek csupán az egyénítésre, az egységes farmerviseletet egy-egy kiegészítő dobja fel: az anya hivalkodóan hat parókájával és prémjével, a húg hippiként tűnik fel szakadt pólójában és farmerjében, a sógornő pedig feltűnően rövid ruhát visel. A színészi játék azonban nem karakterizál, nem jelenik meg benne a báty szöveg szinten jelzett erőszakossága, az anya rossz szülősége és a húg különcsége. Nem látni a szereplők közt kifeszített érzelmi hálót sem, éppen ezért nem derül ki, hogy mi az, ami miatt ennyire nem tudnak elszakadni a tizenkét éve nem látott tékozló fiútól, hogy miért is van ekkora befolyással az életükre Louis.

Az említett Teljesen idegenek és Ernelláék Farkaséknál erőssége számomra a húsbavágó és testközelbe hozott hétköznapiságban rejlik. Lakásszínház révén a Louis-nál szinte adott a lehetőség, hogy a találkozás hétköznapian és közvetlenül hasson, azonban hiába vannak karnyújtásnyira a színészek, a stilizált játék és látvány teljesen elválasztja őket a közönségtől. A padlóra kiterített ponyvára szorítva, száradó festékben cuppogva merev művészeti alkotásként hatnak: az ultraviola fény, mely olykor megvilágítja őket, mintha eredetiségüket, vagy mondhatjuk úgy is, hogy hétköznapiságukat, valódiságukat kérdőjelezné meg. A kék festék olyannyira domináns eleme a látványvilágnak (tervező: Bartha Lóránd), hogy nem bírtam megállni, hogy ne keressek rá a szín jelentésére: a kék szín negatív konnotációja a megbocsátás hiányával, míg pozitív értelmezése a gyógyító szavakkal függ össze. Ha a saját asszociációs hálómat teregetem ki, akkor a kék szín a vizet, az pedig Léthé és Mnémoszüné, vagyis a felejtés és az emlékezés folyóját idézi meg, illeszkedve a darab központi problémájához.

Bartha Lóránd 2014-ben, a TITÁNium Színházi Pályázat keretében mutatkozott be Száraz című rendezésével, mely az erdélyi fiatalokról, az elvágyódásról, a múlt feldolgozatlanságáról, a kommunikációképtelenségről szólt. Ugyanolyan fontos kérdéseket boncolgat most is, ezúttal a Maladype társulatával, akikkel 2016 óta dolgozik együtt, azonban a halál, a gyász, az elengedés tematikájának kibontása most sikerült igazán szárazra.

Antal Klaudia, szinhaz.net, 2018