Balázs Zoltán rendezésben, (Jean Genet- Sáry László: Négerek), tucatnyi Bárka-színész playbackelt fantasztikus énekesek hangjaira, a játék, a mozgás és a zene tökéletes egységet alkotott. A mostani darabban a merész rendezői koncepció négy színésszel és négy énekessel jelenít meg kétszer annyi a szerepet. A kiindulópont az örök klasszikus, a hozzáállás meredeken kortársi. Egyetlen teniszbírói állványzat a vertikális játéktér, körötte kergetőzve, létrákon fel-le kúszva lakják be a szereplők. Szilágyi Ágota játékában könnyen követhető a kétarcúság, Csongor és Tünde hektikus váltakozása, Tankó Eriká-nak csak Ilma jut, ám időnként ő mondhatja a kivilágló nézőtér felé a filozofikus szentenciákat. Már a Platonov idején feltűnt egyes színészek szinte szavankénti, görcsös hangsúlyozása, amely ütemenként töri meg a folyamatos deklamáció áradását. Teljesen érthetetlen, hogy miért? Az erőltetett akcentálás bizony most is sokszor kerékbe törte Vörösmarty Mihály mennyei poézisét. De mindenért kárpótol a csodálatos zenei anyag, Sáry László széles ámbitusú, prozódiabarát partitúrája, a többszólamú, kánonokat, imitációkat hordozó, átszellemült vokalitás. A helyenként nyaktörő regiszterváltások és az irdatlan mennyiség veszett kihívás az énekeseknek, akik elképesztő intenzitással, bravúrosan állják a sarat. Kéringer László morbid Mirigy-parókában néha basszusmélységeket is érintő orgánummal intrikál, bazalt-tengelye a produkciónak. Fekete János "Jammal" az énekszólamokra érzékenyen reagáló effektusai és a virtuóz szájdob-ritmusok XXI. századi atmoszférát teremtenek, mesteri kölcsönhatásba lépve a kortársi komolyzenével. Németh Anikó színes jelmez-orgiát kreál, tüneményesek a lányok csillám arany-ezüst-rózsaszínben, lenyűgöző az Éj Királynőjének emeletnyi csillaguszálya. Sipos Marianna maratoni hosszúságú a cappela áriájában hajmeresztő ugrásokkal, végtelen állóképességgel triumfál, Denk Viktória a bájos Nemtő, a harapóskedvű Berreh mellett Ledérként tripláz. Mezzotündérként Balogh Eszter cinkos mosolyokkal, káprázatos mozgással, elbűvölő megjelenéssel magaslik ki, posztmodern betétként még két frivol operett-kuplét is elénekel attraktív gesztusokkal fűszerezve: "Pesten jártam iskolába" - Rózsalevél kicsi rózsalevél..."Bartha Lóránd villámgyors nyílt színi átvetkőzésekkel, egyre kevesebb öltözékben mind a három vándort, a Kalmárt, a Fejedelmet és a Tudóst kétszer is hozza, de emlékezetes a magas térdemeléssel menekülő, a természetesen szirénhangú feminin ördögfattyak űzte, ijedtfehér ugróegérré fakult Vörös Rókaként is. Balga szerepében, mint az egyetlen igazán emberi lény, a félelmetes karizmájú Bödök Zsigmond eleven humorával az előadás legerősebb alakítását nyújtja. Tündérmesénél többet ér egy jó alvás vagy egy oldal szalonna, nem is beszélve a tenyerestalpas Ilma decens bájairól! Felhág a magasba, beint a nagypillanatára váró "Jammal"-nak: feldübög a tuci-mámor, eszméletlen rap-cunami tör ki, bizony mondom, ebből szívesen hallgattunk volna akár többet is! Balázs Zoltán rendezése fölényesen uralja a színpadtér minden köbcentiméterét, folyamatos mozgásban örvénylik a mesejáték, feszes tempóban sistereg a cselekmény. A kezdetben ledöbbent publikum fokozatosan akklimatizálódik az ismeretlen stílushoz, a végén interaktív reagálással soraiból még egy Csongor is kerül a fináléba... A Maladype és a Gyulai Várszínház közös produkciója a korszerű színház felé mutató bátor vállalás, eredeti szemléletű, a megszokás gátjait áttörő alkotás, a költői textus, a pazar látvány és az újszerű zene bűbájos kevercse. A budapesti klórozott csapvíz után mámorító a gyulai... Tiszta forrásból, teli pohárral!

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2017