Tök jó, csak kicsit műveletlennek érzem magam – kapom el az önostorozó szavakat a vécére várakozva. De miért az önelnyomás, minek fogadjuk el a felkínált műveltségi versenyt, pláne, ha rosszul jövünk ki belőle? A Maladype Csehovjának híres festők-kvízén szorongó nézőnek éppen a lényegen nincs ideje gondolkodni: mi végre?

Az élőkép (tabló) a tizenhetedik századi Európa műkedvelő színjátszásának műfaja: a kép a barokk és jezsuita színjátékban még a szöveget illusztrálta. Azóta se ment ki a divatból, időről-időre használja mind a színház, mind a film, mind a fotó, és ez nem meglepő: a műfajok jó esetben nem kövülnek meg, hanem organikusan változnak; az élőkép például jó esetben elveszíti illusztratív jellegét. Balázs Zoltán erős képi világgal dolgozó előadásaiban is mindig érdekes kép és szöveg viszonya. Van, hogy az üdítő játékosság és a vidám képekben is megmutatkozó jókedv egyenesen felülírja, mintegy zárójelbe teszi a kiválasztott alapanyagot, mint a Leonce és Lénában, az Übüben vagy a Tojáséjben. És van, hogy a képiség gondolatilag végtelenül szegényes börtönébe zárja (Macbeth, Platonov): egyetlen, erőszakos, a szöveghez felületesen kapcsolódó, dinamikus változásra nem képes látvány klausztrofób ketrecébe. Kérdés, mi lesz a kép, pontosabban az élőkép funkciója most a Három nővérben. Ahol a darab egyes jeleneteit kronologikusan – Rubljovtól Banksyig – változó híres festmények rekonstrukciói (élőképei) elevenítik meg. Az első kérdés egyértelműen az: tud-e találkozni Csehov és a bulváros koncepció. (Bulváros alatt a festmény-szelekcióban megtartott kronológiára, a minél tágabb híres festők-spektrum bemutatási kényszerére gondolok.) De az sem kizárt, hogy felülemelkedve az ötlet hatásvadász jellegén, az előadás képes lesz az élőképeken keresztül a szereplők belső világát nem realisztikus módon kiegészíteni, ellenpontozni, és a szavakkal ellentétes tartalmakkal gazdagítani. Szóval képes-e koherens világgá összeállni keresztény ikon, Munkácsy Mihály és Andy Warhol?

Amikor már azt hiszem, hogy végleg elveszítettem az előadást, hirtelen megüt egy mondat, egyetlen párbeszéd. Szilágyi Ágota Olgája maga elé mered, és azt mormogja, ő most tíz évet öregedett egyetlen éjszaka. Az olvasó talán tudja, miért, ha ismeri a történetet: a durvalelkű – ma úgy mondanánk: újgazdag –, iskolázatlan, de praktikus Natasa (Tankó Erika) nem érti, miért nem rúgják ki a legyengült, hasznavehetetlen öreg dadát (aki egész életében a családnál szolgált). Erre a jelenetre kivételesen nem telepszik rá egyetlen festménybeállítás rekonstrukciójának kényszeres terhe, és kapunk egy szusszanásnyi időt: elgondolkodhatunk, tényleg felesleges luxus-e a műveltség Natasa mellett, ezen az istenhátamögötti helyen? Mire jó: státuszszimbólum? Érzékenyebbé teszi az embert? Ha például Olga erélyesebb volna, talán megvédhetné Natasától a dadust.

A kérdés azért vetődik fel ennyire élesen, mert az előadás középpontjában egy öncélú műveltségi teszt áll. Aminek semmi köze se a képzőművészethez, se Csehovhoz. Az első jeleneteket még izgalmasan kiegészítő keresztény ikonok, vallási képek idővel elmaradnak. Egyre több az átöltözést, a berángatott drapériát vagy újabb eszközöket (például hintát) igénylő festmény; miközben szöveg és kép viszonya egyre járulékosabb. Ha Mása (Huszárik Kata) egy áldott asszony, akkor meglátjuk a gazdag leplekbe bújtatott, gömbölyödő Szűzanyát. Ha Mása azt javasolja, hogy ne zavarjuk a többieket, hisz alszanak, menjünk ki az utcára, rögvest dobogóra lép zászlajával a francia forradalom Szabadság-allegóriája (Delacroix). A bonyolult képek körülményes megalkotásának értelme már a poén pillanatában megszűnik. És már akkor fárasztó, amikor előkerül a francia lobogó, és beakad a plafonra erősített sínsorba. A képek számomra túlságosan konkrétan utalnak a leghíresebb és a legeslegkülönbözőbb festményekre, amelyek ezáltal elidegenítő hatásúak: a felismerés büszkeségéről, a saját magunk és mások előtti kérkedés lehetőségéről szólnak.

Különbségeikből egyformára szegényedett híres festmények sorjáznak. És már olyan gyorsan, hogy egybecsúsznak a nagy festők, mint egy múzeumshopban: Van Gogh esti fái előtt térdepelnek Gauguin vagy Matisse női – ki tudja, melyiküké, inkább csak a kronológia miatt gondolok Gauguinre, de nem is fontos. Ahogyan az sem, hol tartunk a történetben, vagy hogy éppen ki beszél. Egyre kevesebb idő van hátra, de egyre több festőnek kell még bemutatkozni. Natasa egy színes négyzetekkel díszített ujjatlan ruhában jelenik meg, hogy egy fregolira kiteregesse Mondrian színes négyzeteit (szalvétákat). Kisvártatva felfújható Warhol-ruhák következnek: az előadás addigra végkép egy dadaista, mérsékelten szellemes, tudálékos kabaréra emlékeztet.

Az élőképek fragmentálják a drámát, visszaadják a sokszor vitatott tragikus Csehov-színjátszás eredeti, bohózati karakterét. Csakhogy ezek a poénok nem a jelenetek tragikomikumából következnek, hanem az ezerszer látott híres festők és Csehov dadaista kontrasztjából. Minél távolabbi egy képi asszociáció, annál viccesebb. Az ezerszer látott képek Csehovban is azt hangsúlyozzák, amit ezerszer hallottunk: segítenek, hogy ne kelljen meghallanunk, mit is mondanak valójában.

Fátyol Kamilla Irinájának önmagában erős pillanata lehetne, amikor nem használ kelléket, saját arcából formálja meg Munch Sikolyát. De a fragmentumokból meg nem ismert szereplőket elnézve ez is, ahogy a tragikus végkifejlet szándéka is, értelmezhetetlen. Tragikomikum sem születik a tragikusnak szánt és komikus jelenetek váltakozásából, mert a két minőség nem tud szervesülni. Pedig a huszadik századi festők között egymás mellett található a derűsen ironikus Warhol és a keményebb lelkületű Francis Bacon: ezek azonban tökéletesen különválnak és nem képszerűségükben, érzékiségükben, legfeljebb felismerhetőségükben érvényesülnek.

Amo, amas, amat – ragozza a művelt Mása fásultan a szeretni igét férje verkliszerű vallomására válaszul. Arnolfini házaspár, Utolsó vacsora, szajkózzuk mi is megtörten a haszontalan tudást: ha balerina, akkor biztos Degas. Vajon miért kell Csehov egy best of híres festők listához? Amelynek ismeretét az előadás anélkül emeli piedesztálra mint státuszszimbólumot, hogy megkönnyebbülést, nevetést, sírást adna. Értelmet az ajnározott műveltségnek. Némi vigaszt.

Herczog Noémi, szinhaz.net, 2017