Shakespeare mindig aktuális, mindig műsoron van, sőt idén halálának 400. évfordulója miatt az Operaház is neki szentelte az egész évadját. Az Operaházban éppen a Maladype III. Richárd premierjének napján indították a Shakespeare-maratont (17-féle előadás 10 darab alapján, 31-szer két és fél héten belül - szinte elképzelhetetlenül sok, mindet megnézni lehetetlen), amelynek sűrű eseményei miatt sehogy sem tudtam korábban tető alá hozni ezt a bejegyzést. A Maladype öt idei előadására még látatlanba megvették az összes jegyet, így ennek a bejegyzésnek leginkább az a célja, hogy a jövő évi előadásokra felkészítsen, emiatt most már egy hét csúszás kevéssé lényeges. (Ezzel mentegetem magam, egy hete írom ezt, de eddig nem tudtam rászánni magam a posztolásra.)

A szerző 37 darabjának jelentős része saját kora aktuálpolitikai helyzetére reflektált, gyakori téma a hatalom és annak káros mellékhatása az emberi természetre, más-más királyok uralkodásához kapcsolódva a tíz királydrámában, a tragédiák többségében, de a színművekben és a komédiákban is . Mivel Shakespeare a piacról élt, ezért sejthetjük, hogy a közönség is szerette a cenzúra háta mögötti célozgatásokat és vette a lapot, pontosabban a jegyeket.

Ha összehasonlításként a mai pesti színházak kínálatát megnézzük abból a célból, hogy hány előadás foglalkozik hasonlóképpen a politikai hatalom (tágabban véve: politikusok helyzete, korrupció) kérdésével, akkor találunk most is számos ilyet, melyek közül a teljesség igénye nélkül kiemelhető például az Igenis, miniszterelnök úr! (Átrium), Át az ingoványon (Jurányi), A nadrág (Karinthy), A bajnok, Cukor Kreml(Katona), Hamlet (Örkény), Turandot (Radnóti), I.Erzsébet (Szkéné),Titkaink (Pintér Béla), A revizor (Víg), de a műsor túlnyomó részét mégis a kikapcsolódást ígérő produkciók teszik ki, amelyek óvakodnak még a politikához szorosan nem kapcsolódó társadalmi jelenségek vizsgálatától is. Lehet, hogy Shakespeare korában sem volt ez az arány más, nem biztos, hogy eldönthető, hogy a politikai jelenségek vizsgálatát az Erzsébet kor polgára vagy a mai magyar mezei néző szereti jobban viszontlátni a színpadról. Az viszont kétségtelen, hogy van ilyen témájú előadásokra igény most is, mert a felsoroltak rendszerint telt házzal mennek.

A darabról
A III. Richárd valószínűleg a tízből a legismertebb és a legtöbbet játszott királydráma, a köztudatba ebből a darabból került be a púpos király figurája, akihez jó néhány közhely is tapadt. A darab hatása annyira erős, hogy Yorkban évtizedekkel ezelőtt létrejött egy társaság, amely a király Shakespeare által megcsúfolt hírnevét szeretné helyreállítani és egy egész múzeumot is létrehoztak ebből a célból. Hiába minden, a karaktergyilkosság visszavonhatatlanul megtörtént.
A történet lényege széles körben ismert: Richárd eldönti, hogy gazember lesz, kiterveli, hogy kit hogyan fog semlegesíteni, aztán mintegy "szalámi taktikát" alkalmazva ellenfeleit elteszi az útból, királlyá választják, a segítőinek tett ígéretet nem tartja be, aztán hősiesen belebukik és jöhet a következő trónigénylő.
Egyszer - 15 évesen - egy balatoni nyaralás alkalmával a Shakespeare királydrámákat sorban végigolvastam, és már akkor egészen világossá vált, hogy minden darab ugyanerre a kaptafára készült (más-más személyiségek vannak a pozíciókban, de sokszor a nevek is egyeznek), amely jelzi, hogy a szerzőnek az volt az alapvető benyomása, hogy a történelem ismétli önmagát, mindig ugyanaz következik be, a szépreményű trónkövetelő óhatatlanul is besározza magát és elbukik. A III. Richárd annyiban különbözik a többitől, hogy a trónbitorló tudatosan visz véghez minden gonoszságot, miközben végig azzal is tisztában van, hogy mindez erkölcstelen. (Az előadáshoz készült szórólap ezt is kiemeli, de hangsúlyozza, hogy nem mellékes a környezet szerepe, amely lehetővé teszi, hogy a terveit megvalósítsa. Mindenki nyerészkedni akar, az más kérdés, hogy végül nem sikerül, mert adott szavát nekik sem tartja be Richárd, miután a trónt már elnyerte.)

INNEN célzottan Zsótér Sándor rendezéséről...

Zsótér Sándor két dolgot sem tesz, amely viszonylag gyakori a mai Shakespeare-előadásokban: nincs mindenki mai ruhákban, öltönyben-nyakkendőben-napszemüvegben, illetve nem rendez vérfürdőt a Maladype középső szobájában, karnyújtásnyira a szoba négy sarokba szétválasztott összesen ötven nézőtől. Ehelyett most is érezhető, hogy a csapata egységesen dolgozik: Ambrus Mária egy állványzatot helyez a középpontba (a játéktér kibővül), alatta egy bádogtepsi, amelyről azt feltételeznénk, hogy ez egy hentespult és véres lesz, de nem - ahogy egy, a rendezővel készült friss interjúból megtudható: egy pékasztal. Benedek Marinak jelmeztervezőként most talán a szokásosnál is kiemeltebb szerepe lesz. Nekem fontosnak tűnt - ehhez kapcsolódik a címválasztásom is -, hogy minden szereplőt takaró burkolt, amelyeket hol a derekuk köré csatolva, hol pedig a vállukra vetve hordtak. Természetesen a takaró jellege is kifejező - III. Richárdon egy vörös bársonyt idéző plüss van, míg Erzsébet-királynén tigris mintás, a gyerekeken pedig makulátlan fehér. A takaró nemcsak távolabbi asszociációkat hozhat (több szereplőnek is célja, hogy cselekedeteit elleplezze), de nekem egyértelműen az előadás JÁTÉK-mivoltát is hangsúlyozta, hiszen a gyerekek, esetleg iskolai amatőr színjátszók folyamodnának hasonló eszközhöz, amikor királyosdit játszanak. (A műanyag kardok is ezt a gesztust erősítik meg.) Ez aláhúzza azt is, hogy Richárd hangsúlyozottan szerepjátéknak tekint először próbálkozására és lehet, hogy ő lepődik meg legjobban, hogy sorozatosan sikereket ér el.

Ismertem valakit - ki hinné, magyar-angol szakos bölcsészhallgató volt -, akinek ez a darab volt a kedvence, ebből írta a szakdolgozatát és addig is éveken keresztül gyakran emlegette. Mindig hangoztatta, hogy a mű kulcspontja az Anna-jelenet, Richárd legnagyobb sikere éppen az, hogy képes maga mellé állítani valakit, akinek nemrég megölte a férjét. Ez után minden már szinte önmagától működik, úgy érezzük.

Én, talán azért is, mert eleget olvastam a művet és a többi királydrámát is, úgy látom, hogy a III.Richárd előadások buktatója az, hogy a folyamat kimenetele túlságosan jól előrelátható, kiszámítható és óhatatlanul is hullámzik a feszültség, pontosabban: eddig sosem láttam olyan III. Richárdot, amelyben ne éreztem volna, hogy időről-időre mégis unatkozom.

Jelenleg Balázs Zoltán derekasan állja a sarat, és nem valamiféle látható torzulásból, hanem Richárd alacsony önértékelésével magyarázza döntését. Helyenként kisfiús mosolyra húzza száját, mintha alapvetően játéknak érezné a gyilkosságokat, árulást, udvarlást.
A többiek rendszerint - ahogy Shakespeare társulatában ez megszokott volt - több szerepben is fellépnek, érezhetően elkülönítik ugyan ezeket, de mégis hajlamosabbak vagyunk egységesen tekinteni rájuk, mint azokra, akiket Richárd elnyom és kihasznál. Külön szín persze Friedenthal Zoltán IV. Edwardként, fekete maszk jelzi az arcán betegségét, Pallag Mártonra különösen a jóhiszemű clarencei hercegként emlékezünk, de a két ifjú herceg egyikeként is nyomot hagy fehér takarójában kissé bambán álldogálva. A másik fiú Bödök Zsigmond, aki szintén fregolizik, akárcsak Kádas József, Fila Balázs, Márkus Sándor is. Utóbbinak Friedenthal Zoltánnal együtt, bérgyilkosként van egy jó jelenete, amely az előadás egészéből - egy hét után is - kiemelkedik. Az előadás közben néhány alkalommal angol nyelvű dal szólalt meg, sokáig azt hittem, hogy a hátam mögötti hangszóróból. De nem, egyszer hátranézve felismertem Szűcs Péter Pált, akinek nagyszerű a kiejtése és ezek a zenei betétek feldobták az előadást, felélénkítő hatással voltak ránk.

Miután a Shakespeare királydrámákban elég kevés a női szereplő - a politikai játszmák hátterében, illetve áldozataként vannak jelen a nők jellemzően, kevésszer a szálak mozgatóiként, de amikor viszont igen, akkor emlékszünk rájuk. Az özvegy Lady Anna szerepében Szilágyi Ágotaugyan sokszor nem tűnik fel, de így is élesen vissza lehet rá emlékezni, a feszültség vibrál a két jelenet elejétől a legvégéig. Gyűlöli férje gyilkosát, mégis hozzámegy feleségül, képtelen ellenállni a csábításnak. A benne lejátszódó folyamatot hitelesen érzékelteti. Komolyan átkozódik, majd elbizonytalanodik és csak később ébred rá, amikor Richárd már meggyűrűzte, hogy Gloster hercegének jövendőbelije, akire átka vonatkozott, ő maga lesz.

Huszárik Katát emberemlékezet óta nem látta, hiszen sok évet töltött Szolnokon, mielőtt a Maladype előadásaiba bekerült volna. Erzsébet királynéként érezzük, hogy ő irányít a beteges IV. Edward helyett és nem könnyű megtéveszteni, tigrismintás takarója is kemény ellenfelet jelez. Richárdnak mégis sikerül. Anyósa, Tankó Erika, akinek módja volt megtapasztalni azt is, amikor a hatalom birtokosa volt és a bukást is. Kisebb szerep ez is, de szintén fontos, hogy a legidősebb generáció is képviseltetve legyen.

Balázs Zoltán mindenkit képes vagy átverni, vagy megöletni vagy maga mellé állítani egy időre. Végig bírja szusszal a két és egynegyed órás játékot, érezni a virtuozitását, élvezi a szerepet is, ahogy III. Richárd is élvezte Shakespeare beállításában az általa irányított színjátékot, amelynek nem nézői voltak, pusztán áldozatai.

A színlap kiemeli, hogy ugyan könnyen azonosítható lenne a jelen vagy a múlt diktátoraival, "de mégiscsak van egy döntő különbség: hogy ő tudatában van az erkölcsi világrendnek. Tudatosan választja a rosszat. Nem gondolja, és nem hazudja jónak." Lehet, hogy éppen ez az oka, hogy igazán hosszan mégsem tud megmaradni az általa választott nyomvonalon.

Az előadás megtekintése lehetőséget ad bárkinek, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjon, de aki eddig nem kapcsolt, leginkább csak jövőre teheti meg, mert ugyan májusban is műsoron van 28-án és 29-én a Maladype bázisán, de valóban csak ötven néző fér be, így csak valakiknek az esetleges távolmaradás esetén tudtok akkor is bejutni, ha nincs előre megvett jegyetek.

Makk Zsuzsanna, Mezei néző, 2016