Sajátos színházi miliőt teremt az a három szobás üres bérlakás, amely az utóbbi évadokban az immár tizenöt éves Maladype Társulat otthona lett. A középső, legnagyobb szoba kínálja a stúdió méretű játékteret a miniatűr nézőtérrel (a szabad berendezhetőség óriási előnyével). Az oldalsó szobákba és az előszobába nyíló ajtók természetes módon kínálkoznak járásként. Az intim tér puritán játékmódot követel, egyben olyan darabokat, illetve adaptációkat, amelyek messzemenően figyelembe veszik, hogy a legmonumentálisabb eseménynek is el kell férnie hozzávetőleg ötször négy méteren. Szükségből erény – és a közönséggel való testközeli kapcsolat révén jó esély a különleges, intenzív színházi élményre.

Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál

A Hajdu Szabolcs írta és rendezte előadás „lakás a lakásban” játékot jelenít meg. A darabnak ugyanis éppen egy belvárosi bérlakás a helyszíne, tehát a tér bármiféle átlényegülés nélkül maradhat az, ami. A színházlakás egésze játszik. Ahol ülünk – pár tucatnyi néző és a színészek –, az a darabbeli lakás nappalija. Az innen nyíló két szélső szoba ajtaja mögé a gyerekszobát, illetve az aktuálisan vendégszobának használt helyiséget kell képzelni – gyakori járások emlékeztetnek erre –, és játszik az előszoba is a bejárattal együtt. Farkas (Hajdu Szabolcs) a valódi ablakból a valódi térre néz ki, majd le is szalad ugyanoda; halljuk a hangját, amint körbekiabálja a környéket.

Persze nem valóságshow-t látunk – amennyire valóságos maga a tér és egyes berendezési tárgyai, annyira szürreálisak bizonyos kiegészítők és kellékek; a nagy ebédlőasztalt egy olyan textilegyüttes borítja, amelyre mintha az összes vasalni való ruhát összevissza odavarrták volna; az ételek sötétzöldek, a bor világoskék (díszlettervező: Moroncsik Emese). Nemcsak a tárgyi környezetet, hanem a szereposztást is ugyanez a kettősség jellemzi. A két negyven körüli szülőpárost négy közel korú színész játssza (Ernelláék: Tankó Erika és Szabó Domokos; Farkasék: Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs), de a gyerekeket is felnőttek alakítják (Szilágyi Ágota és Gelányi Imre), amely megoldás görbe tükörben mutatja a „kicsik” és „nagyok” csoportképét.

Otthonos családi tűzfészek Farkaséknál: mindennapi boldogtalanságfoszlányok plusz rutinosan mozgósított konyhapszichológia – business as usual. (Azt mondtad, hogy. – De nem is azt mondtam, hanem. – Nem igaz, itt van, felírtam.) És akkor – bár hosszabb távra tervezték a külföldi munkavállalást – egy év távollét után beállítanak Ernelláék. Házasságuknak kevéssé tett jót a numera, amit Ernella abszolvált mezőgazdasági munkaadójukkal, nagylányuk pedig egy ideje már nem találja helyét ebben a jövésmenésben. Lakás híján betelepszenek a rokonokhoz (a két házaspár nőtagjai testvérek), ami jelentősen megnöveli a súrlódási felületek számát és kiterjedését. Irigység és rosszmájúság az egyik oldalon, lenézés és lekezelés a másikon.

A zömmel vendégművészekből, kisebb részt Maladype-tagokból álló együttes sok apró mozaikkockákból rakosgatja össze a „Hogy vagytok? Jól! Kicsit bővebben? Nagyon vacakul.” állapot három generációs variációit. Csődközeli kapcsolatok, kommunikációképtelenség, egyhangúság, unalom, nem (jól) szeretett gyerekek és elhanyagolt vagy anyagilag kihasznált apa... A feldolgozott életanyag a házaspárokat játszó színészek korosztályának mindennapi tapasztalataiból származik; a megszólalások személyessége arra vall, hogy a helyzeteket közösen dolgozhatták ki, mielőtt végső formába öntötték őket. A metsző látleletet didaxis vagy bármifajta ítélkezés nélkül közvetítik. Az előadásmód közvetlen és visszafogott; a játékot kevésbé az „alakítások”, inkább a közös térben való egyszerű létezés jellemzi. Ez nem jelenti azt, hogy a színészi jelenlétnek ne volna súlya. A legerősebb jelenetek Hajdu Szabolcs játékához kötődnek, de kinek-kinek megvannak nemcsak a kiemelkedő pillanatai, hanem a (mégoly minimalista) eszközei, valamint a humorérzéke is ahhoz, hogy az előadás egyetlen pillanatra se üljön le, sőt kifejezetten szórakoztató legyen.

Egy idő után pedig kiderül: a se veled, se nélküled helyzetek „veled”, illetve „veletek” választással végződnek. A gyerekek bájos mesejátékot adnak elő a felnőtteknek, akik – bár némi türelmetlenkedéstől nem mentesen – végre elfogadónak mutatkoznak rakoncátlan magzataikkal szemben. Meg egymás irányában is. Eszter (Török-Illyés) eltúlzott bókokban fejezi ki ragaszkodását, amikor attól tart, Farkas (Hajdu) komolyan számot vet a szétválás lehetőségével. Aztán nem sokkal később éppen Farkas mondja ki: ahhoz, hogy boldognak érezhesse magát, valószínűleg nem kell csodákat várnia, kapcsolatuk önmagában is érték. Sokirányú életbizonytalansága ellenére igazából a másik házaspárnak sem akaródzik kétfelé húznia.

Közös ebédhez terítenek, a testvérpár apját várják. Úgy tűnik tehát, most éppen minden fronton szent a béke. A rádióban az Imagine szól mint békedal, ami némileg ironizálja is a helyzetet. Az esélyek adottak, de azért mielőtt még el találnánk érzékenyülni, gondoljunk bele: mennyire valószínű, hogy mostantól az összes látott katyvaszos kapcsolat egyből kitisztul, megfrissül? Annyi viszont ezután talán már remélhető – és ez egyáltalán nem lenne kevés! –, hogy ki-ki megpróbálja bölcsebben, türelmesebben kezelni mindazt, amit eddig nem sikerült.

Dömötör Adrienne, Criticai Lapok, 2016