Don Juan pedig felcserélhetővé válik Jézussal...

Mióta Tirso de Molina 1613-ban színre vitte történetét, és 1630-ban dráma formájában is megjelentette, Don Juan legendás alakja az európai kultúrkincs talán legmeghatározóbb, de minden bizonnyal egyik legtöbbször megénekelt antihősévé avanzsált. Nem más ő, mint a gaz csábító archetípusa, a férfipotenciál legtökéletesebb káprázata és csillogó hübrisze. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1630-as ősszöveget követően művészek színe-java adaptálta különös legendáriumát. Megénekelte többek között Moliére, Mozart, Puskin, Lord Byron, Baudelaire és Bernard Shaw. Foglalkozott a témával Bertolt Brecht is, aki 1954-ben, színháza, a Berliner Ensemble számára készített átiratot az 1665-ös francia szövegváltozat alapján. Brecht bizarr hűséggel, intonációs eltérések mentén írta újra Moliére örökzöld drámáját - az eredeti szöveghez alig-alig nyúlt, csupán annyiban, amennyiben az forradalmi céljait szolgálta. Don Juan alakja így vált átiratában az antihumanista, ateista tanok mellett a 20. századi apátia, a közöny elidegenítő fókuszpontjává, általános korrajzzá.

Zsótér Sándor ehhez a brechti szöveghez nyúl, mikor a Maladype Színházzal és néhány tanítványával a Don Juan színre vitelébe kezd. A dráma relevanciája nem kíván különösebb magyarázatot: mind a benne hirdetett „kétszer kettő négy" szerinti materialista világnézet, mind a képmutatás igázó-hódító erkölcse, mind pedig a szerelem jelentésének és jelentőségének eltévelyedése a jelen kíméletlen valósága. Zsótér rendezésében Ungár Júlia dramaturg tolmácsolását követi, munkája tulajdonképpen a brechti átirat újraaktualizálása. Így kerülhetnek a szövegtörzsbe például olyan kifejezések, mint a Donna Elvira (Tankó Erika) szájából elhangzó „Remélhetem, hogy megismersz? Vagy legalább ismerősnek jelölsz?", a jelenkori futballcsapatokra utaló mondatok, vagy a trágárságok. Így lehetséges az is, hogy a brechti gyakorlat mintájára ismét csak intonációs elhajlásokkal találkozunk. Az azonosságok és különbségek határmezsgyéjén bolyongva pedig kirajzolódni látszik egy értelmezés, mely magába sűríti a korábbi tapasztalatokat, és ezekből gyúrja egyéni hangját: a jelenkori diszpozíciót.

Zsótér nem nyúl például a történethez, annak minden mozzanata a brechti szövegváltozatéval azonos. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy szakrális, és a művel csak mellérendelő viszonyban álló képi dimenziókba helyezi át, és ebből a nézőpontból fogalmazza újra a drámát. Szinte szóról-szóra ugyanazt mutatja be, mint elődje, mégis másként. A padlón és mennyezeten így kaphat helyet Salvador Dali Gala és Dali az égben című művének másolata, melyen Jézus, Szűz Mária és Mária Magdaléna kicsinyített képmása csonkolt baba mellszobrokkal és egy nagy farkaskutyával osztozik. Ez az esetleges elrendezés asszociatív viszonyt implikál a szerepkörök tekintetében is, Don Juan pedig ennek mentén felcserélhetővé válik Jézussal, az elcsábított nők hada a szent asszonyokkal, a mellékszereplők személyazonossága egymással. Donna Elvirát mindjárt két színésznő alakítja, előbb Tankó Erika, majd Kerkay Rita, akik további három-négy figuráért felelősek. Pallag Máté hét, Nagy Norbert hat szerepben sziporkázik.
Egy színész alakítja azonban Sganarelle figuráját, aki rezonőrként minden tekintetben a brechti előírásokat követi. Kívülálló moralistaként közönyösen szolgálja urát, egyet tartva szem előtt: jussát. Figurája tulajdonképpen Brecht ítélete saját kora és társadalma fölött, ezt úgy tűnik, Zsótér egy az egyben adaptálja. Lendváczky Zoltán így a commedia dell`arte örökségéből ránk maradt szolgáló archetípusát formázza, aki teátrális gesztusaival és monológjaival egyúttal a köpönyegforgató kisember portréját tárja elénk.

Látszólag Brecht átirata szerint, az emblematikus, ördögi csábító képében tűnik fel maga Don Juan is. A főhőst egyszerre hajtja a szexualitás mocskos, fekete bikája, aki a szerelem Nagy Sándoraként vágtáz a köztudatba, és egyszerre látjuk törékeny, már-már feminin piperkőcnek. Don Juan igazi metro dandy, rózsaszín polifónia, nem más, mint a kor ferde torzója, a lét struktúrájában meghúzódó omnipotens hiba. Ez a hiba azonban minden lépésével a lét saját szájíze szerinti strukturálására tör.

És ez a hiba sokkalta veszedelmesebb annál, mint hogy Don Juan képtelen a szerelemre. Mert valójában képes: alakját nem szabad a narcisztikus sérülések patológiás esetének tekinteni, aki minden hódításában saját arcmását keresi, és nem ismer „másikat". Anélkül, hogy részletesen kifejtenénk, belátható, Don Juan sikerrel jár ott, ahol a narcisztikus minduntalan elbukik. Tragédiája, hogy nem talál, nem is találhat materiális tárgyat kielégítetlen vágya csillapítására, mert ami után sóvárog, fölöttébb szimbolikus. Azt mondhatnánk, ő a létezés hézagaiból leső semmi, a tagadás csábító ereje, mely éppen a vágyott és elérhetetlen szimbolikus rendet fenyegeti (ennek megfelelően Don Juan az előadás tetőfokán ki is mondja: Én nem vagyok senki.) Orosz Ákos karakterformálása bravúros gócpontja e polémiának. Figurája egyszerre komikus és fenséges, esendő és magasztos, emberi, ugyanakkor rettentő, taszító és vonzó, ösztönös, mindazonáltal tudatos - maga a sokféleség, melybe (mindhiába!) beleveszni látszik a női tekintet.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Zsótér Don Juan és Don Luis találkozásának második nagyjelenetében becsempészi a fiú szavai mögé/mellé a heterogén, vulgáris és szeméremsértő tartalmakat, melyek a maguk morajlásában a főhős személyiségének töredezettségére nyitnak kaput, és melyeknek nyomát - jegyezzük meg - csak alig leljük Brecht eddig ismert drámájában. Ezek inkább a képi világból, semmint a verbális síkból táplálkoznak ugyanis. A kettős beszéd mindenesetre Zsótér rendezésében térdre kényszeríti azt, aki konkrétan és szimbolikusan a donjuani magatartás szülőatyja: az Apát (az eredetiben a leigázás iránya is különböző: Brecht szövegében Don Juan az, aki a párbeszéd következtén örökre elveszik, és a szimbolikus rend, ami felülemelkedik rajta; Zsótérnál fordítva). Nagy Norbert Don Luis-ja pedig a latens balsiker mentén pillanatok alatt síró-hisztériázó kisdeddé aljasul, aki taknyát-könnyét nyeli, mert fiát végre olyannak láthatja, amilyennek mindig is akarta - kép-mutatónak. Hogy a kép végül, az apa apoteotikus trónfosztását követően elnyeli Don Juant, szinte mellékes.

Komjáthy Zsuzsanna, Színház Online, 2013