Puncit, pénzt a keresztény egyház hathatós segítségével szerez Don Juan. Szerezhetne épp Nietzschéével vagy Justin Bieberével is – Zsótér Sándor nem polgárt pukkaszt, hanem a magának közhelyekből álvallást építő emberről beszél.

A Malayde Bázison harminc, körben ülő nézőhöz csak emberi hangon lehet szólni. A kis szobában az égben vagyunk, a mennyország kapujában vagy a fémkapuban, ami a sztratoszférát zárja el az ellenséges űrhajók elől, szerencsére Dali és Gala tartják, nehogy ránk zuhanjon a sok szent. Az előadás terét alulról és felülről a szürrealista festőművész képének másolata keretezi. Mintha a Gala és Dali az égben című kép volna a történés helyszíne.

Giccses életnagyságú németjuhász, két műanyagbaba fej; Jézus, Mária Magdaléna és Szűz Mária gipsz szobra. Ezek a tér összesűrűsödött pontjai, a férfi és nő elmúlt kétezer évének metsző iróniájú összefoglalása. Ahol Don Juan és Jézus közé az első adandó alkalommal egyenlőségjel kerül, a tizedik egyenlőségjelet kitevő gesztus környékén mindenki rájöhet, hogy bármiféle szent, ikon, misztikus életvezető szobra odaképzelhető a széthúzott ingű Jézus szobor helyére. Az, hogy a szent női szobrok (szerető és anya) és a profán babafejek is felcserélhetők, egyszerre beszél a freudi pszichoanalízis Oidipusz komplexusáról, és arról hogy Don Juan számára a szerelemben fontos a lélek tökéletesen harmonikus összefonódása és a punciszaft. Hogy ez a minden fontos, valójában azt jelenti, hogy bármi, vagy azt, hogy semmi sem?

Zsótér Sándor rendezése a Don Juan történet brechti verzióját használja, néhány betoldással közelíti a ma felé. Szemtelen és jellemző mondatok ezek, jól illeszkednek az előadás stílusába. Olyanok, mint mikor Orosz Ákos széthúzza az ingét Don Juanként. Lássunk a szívébe, hisz ő átlátszó ember. Látszó ember, tartalom nélkül. Kierkegaard esztétika stádiumában otthonosan berendezkedett nagyformátumú pojáca. Orosz Ákos stílusosan, magabiztosan kifinomult mozdulatokkal, egyszerre erősen és gyengéden mozgatja a figurát, másodpercnyi teret enged csak az ürességnek, ami hol lazaságnak, hol hatásvadászatnak tűnhet a többi figura számára. Állandó társa szolgálója Sganarelle, aki Lendváczky Zoltán keményre edzettnek mutat.

A többi szerepet négyen játsszák. Kerkay Rita mesterien keveri a nőiség színeit, egyik pillanatban szürke kisegér, majd pupillája néhány milliméterrel kitágul, hatalmas, gyönyörű szemű nővé változik. Száját eltátva buta halászlány, bokáját pár centivel odébb téve mennyei díva. Nagy Norbertnek és Pallag Mártonnak sok nevettető szerep is jut, de közben súlyos pillanatokkal tudnak lepattanni Don Juan ürességéről.

Tankó Erika alakításai szintúgy erősek, mint a többieké. A színészgárdán érződik, mindnyájuk közös gondolata benne van a játékban, a tét pedig magas. Nem csak a valóság miatt, amibe az előadás ágyazódik, ahol az ország irányítói a keresztény értékrend valódi vagy színlelt betartásával kívánják megszervezni életünket. (Ahogy a dohányt dicsőítő monológ groteszk aktualitása is zseniális.) A társadalmi fontosság után és előtt, a színészek saját emberi lényük egészét teszik fel a játékban. Erős jelenlétükkel mintha mindannyian kérdeznének. Van-e az élvhajhászásnál többnek hely a Földön? Hová visz a Komtur szobra, ha nincs pokol? Vagy most játsszuk el, hogy van pokol? Az előadás végén az ukulelén eljátszott unalomig ismert Kispál nóta (Ha az életben), elveszi a kérdések emelkedettségét. Haza lehet biciklizni és gondolkodni, hogy mit is láttunk. Ha van kedvünk, gondolkodni.

Hodászi Ádám, Ellenfény, 2013