Beaumarchais Figaro házassága igen jól összerakott cselvígjáték. Emlékszem, ahogy először olvasva időnként hangosan felnevettem, különösen amikor a pofonok és a csókok osztogatása teljes káoszba fullad, mégsem rendszer nélkül, mindenki megkapja, ami jár neki egy jó humorú, igazságos rend leosztása szerint. A történetvezetés, a fordulatok és a helyzetkomikum végig fönntartják az érdeklődést. Lehet drukkolni Figarónak (Orosz Ákos játssza) és gyönyörű menyasszonyának, Suzanne-nak (Tankó Erika), hogy nyélbe üthessék az esküvőt, és lehetőleg ráadásként hozományt is kapjanak. Két tehetséges fiatal színészről van szó - Tankó Erikát most láttam először játszani, a Maladype társulat friss tagja – játékukon érződik, hogy inspirálják egymást. Remek páros. Figaro és Suzanne pedig végül túl is teljesítik a tervet, hiszen kiderül, hogy aki ügyes, esze és keze gyorsan jár, két-három hozományt is keríthet magának egy este. Nem kérdés, hogy melyik oldalon állunk. A többi szereplő segíti vagy hátráltatja a célt, legyen az illető Don Hiszékeny vagy akár a fatális kertész (Ungár Júlia remek találata). Első ránézésre egyértelműnek tűnnek a frontvonalak.

Második blikkre azonban a helyzet ennél bonyolultabb. A darab és az előadás tengelyében az esküvő áll - a házasság mély és keskeny sziklaárkának két oldalán toporognak a szereplők. Nem könnyű átjutni a túlpartra, s ha mégis sikerül, visszaút nincs. A házasságon innen Figaro és leendő Figaróné, túl pedig (kölcsönvéve Háy János novelláskötetének címét) Almaviva gróf (Tompa Ádám) és a Grófné (a nő neve, akit Ligeti Kovács Judit alakít, nincs kimondva a darab során, Almavivaként, férje nevével éldegél a házasságban és a színdarabban), egy három év után kissé megszottyadt kapcsolatban. A szex- vagy szereleméhes ifjú fenség delejes tekintettel néz a világba, a grófnő pedig elhagyatottsága miatt érzett fájdalmát egy apród iránti álmodozásba fordítja.

A harmadik pár szintén típushelyzetet mutat meg: a minden nőt szerető Chérubin, az apród, és a több férfit is szerető Fanchette. A negyedik párt pedig a vénlány, Marcelina (Törőcsik Mari) és az örök agglegény Bartholo, sevillai orvos (Páll Zsolt) alkotja. Zsótér Sándor remek rendezői választása, hogy Törőcsik Marival játszatja el a vénlány szerepét, egy nagy, de a többieknél sokkal idősebb színésznőre osztva Figaro elveszett anyjának szerepét. A fekete ruhában esküvőt követelő nő - aki csak egy célt lát maga előtt: „Férjhezmenni hozzá, férjhezmenni” - így egyszerre lesz karikaturisztikus és végtelenül tragikus jelenség.

Szépen és fokozatosan bomlik ki Marcelina múltja és sorsa: a megesett lány, akit most vénasszonyként látunk, és aki egész életében házasságon kívüli kapcsolata miatt szenvedett. Törőcsik Mari hangja élesen hasít a levegőbe, ahogy a menyasszonyt becsmérli, magának pedig igazságot követel, arca gyermekivé változik, miközben Figaróért rajong, de okosan, érzéssel beszél a női sorsról, érzelgősség és önsajnálat nélkül. Gyönyörű a monológja, amely az Ungár Júlia fordításában megszólaló előadás hangsúlyos pontjává válik. A szereposztás így mondja: Marcelina, akire rá vannak terhelve a dolgok. A cselszövő maga is áldozat. Az egész életére kér igazságszolgáltatást. Miközben a cselvígjáték zajlik, vágyból és játékból, kéjért és pénzért, az ő élete és méltósága már elvirágzott. Küzd. És nem várt módon ér célt.

A grófné, Marcelinához hasonlóan, az első pillanatban mellékszereplőnek tűnik, mégis összetett és izgalmas női sorsot képvisel. A napvédő maszkjában a teraszon álmodozó grófnéból az igazsággal szembenézni akaró feleség válik. Ő megy a kertbe Suzanne-nak álcázva magát a saját férjével találkozni, hogy a saját fülével hallja, hogyan próbál elcsábítani egy másik nőt. Ligeti Kovács Judit árnyaltan és érzékkel formálja a szerelem vágya iránti kamaszos fantázia-túlkapást és a fiatal feleség kiábrándult depressziós napjait, változatos színeket és hangokat adva a figurának, küzdjön akár a grófért vagy ellene.

Marcelina feketében, a többi hölgy: a grófné, Suzanne és Fanchette esküvői ruhában grasszálnak a lakásban kialakított kereszt alakú térben, amelyek vonalát a nézők jelölik ki. Az előadás színhelye, a Maladype Színház bázisa egy polgári lakás, a nagyszobából két szárnyas ajtó vezet két kisebb szobába, amelyek hol pavilon, hol öltözőfülke, hol egyéb funkciót kapnak. Az egyikben rengeteg egymás hegyére, tömbbe állított, pakkokba kötözött újság (amely a társulat egy korábbi előadásának díszlete), a másikban a radiátoron száradó fél pár harisnya látszik. A tér nem a polgári lakás realitásában, inkább díszletként használódik, a lakásszínházaknak azzal az ajándékával, hogy pár centiről nézhetjük a szereplőket. Az előadás az esküvő napja, konkrét és metaforikus értelemben egyaránt. Az esküvői fehérség hideg ünnepélyessége és sterilsége meghatározó. A fehér falak és fehér ruhák közül éles kontúrokkal emelkednek ki a tárgyak, pl. a régi fotel és az éjszakai felkötő (egy fekete női melltartó).

A párokban pedig mintha a házasság lehetőségeinek különböző variációit látnánk életre kelni. Egymásra tükröződnek a lehetőségek. Megdöbbentő a kép, amikor először látjuk a két párt a két ajtószárnyban. Egymással szemben, kipirult arccal, mind más-más szenvedélytől vezérelve. Szép párok, csak éppen összekeverve. Figaro a Grófnéval, a Gróf pedig Suzanne-nal. Egy szőke és egy feketehajú pár áll egymással szemben, mintha a férfiak épp most készülnének a templomba vezetni a menyasszonyi ruhás lányokat. A tükörszerkezet vetíti egymásra a házasság előtt állókat az utána levőkkel. Hiszen tudjuk, hogy a Gróf is harcolt és szöktetett, kicselezte a világot a menyasszonyáért, csakúgy mint szolgája – a róla festett múltbéli kép éppen Figaróra emlékeztet. Ezért nem lehet nem feltenni a kérdést, hogy vajon törvényszerű-e, ami a grófi párral történik, s ez lesz-e Figaróék sorsa is.

Orosz Ákos Figarója reményt hagy a nemleges válaszra. Játéka a sok erős alakítás közül is kiemelkedik tempójával, természetességével, váltásaival. Hogy neki, avagy a figurának szavazunk bizalmat, ha szavazunk - nem elválasztható. Mégis elgondolkodtató a különbség, amely az utolsó pár mondatban mutatkozik meg a leírt és az előadásban elhangzó szöveg között. Nem mindegy ugyanis, hogy a „feleségem és a vagyonom tiszteletet és örömet szerez nekem”, vagy hogy „a feleségemet és vagyonomat hagyják békén”. Figaro, a harcos és cselvető ezzel fenntartja a reményt, hogy akár a küzdelem, ő is változatlan, és talán van értelme férjhezmenni.

Sebők Borbála, Revizoronline, 2011