Kétszárnyú, fehér, lakkozott, nagy ajtók, üres parketta, meleget adó, drága cserépkályha, csipkés csontfehérbe öltözött nők, selyem feketét viselő férfiak, kereszt alakú járás a központi szoba közepén, padokon-székeken üldögélő, forgó fejű közönség, egy krémszín fotel a nagy elbújási jelenethez, három járás, okosan visszametszett történet. „Egy szálló porszem el nem hibban" (J.A.). Kicsit mindenki szomorú. Időnként nagyon szomorú. De még remél. Mi több, játszmákra kész. Tudja, hogy esetleg becsapják. És becsapják. Vagy nem. A nők tudnak többet. A nők tudnak mindent.

Figaro (Orosz Ákos) sötét téglaszín pólóban és vörhenyes nadrágban képviseli a népi őserőt, derékszíjának ágyéka előtt himbálózó, szabadon lelógó vége sejttet a legtöbbet: ez egy pán, aki kényszerűségből most szolgaként a kastélyban él. Az erő vele van. Azért persze még ráfázhat. A hatalom másoknál van. Figaro - hogy klasszikus filmet idézzünk - az ember, aki „problémákat old meg".

Nincs egyetlen hiteltelen szó, nincs egyetlen rossz mozdulat. Artistapontosság pótolja a helyenként még hiányzó színészi rutint. Zsótér elmegy játékosai közlési erejének határáig, s mielőtt törne a pillanat, visszavesz a térből, a hangból, a mozdulatból, hogy a négyszobányi levegőre tervezett egyensúlyi játék mérlege éppen a helyes arányt mutassa. A hajlékony szöveg dialógusai szép ívű dallamok, új és új cifrázattal a megszólalók száján.

Soha ennyi szorongó, félelemmel teli embert nem láttam a darab színrevitelei során. S nem is vettem észre, hogy ez a játék szólhat a lenyelt könnyű, mérhetetlen árvaságról, a szellemi közönség hiányáról, de olyan erővel, hogy amikor Orosz Ákos hangja megcsuklik, szinte megszédülünk vele. Arról az állapotról mesélnek itt, amikor tulajdonképpen nincs egy másik ember, aki értené, mit is csinál a kényszerűségből örök akcionistává lett főhős, nemhogy azt értené, milyen magas szinten is műveli azt, amit csinál. Nincs kinek mutatni a piruettet.

De megjelenik az első számú machinátor, a prím-szenvedő, az ugyancsak magányos főboszorkány, Marcelina, Figaro nem sejtett anyja, Törőcsik Mari. Zsótér nem vett le Törőcsikből, hagyta boldogan elszabadulni. Mintha egy üstökös zúdulna itt ajtótól falig, lépcsőtől az ablakokig. És a Maladype színészei - Tankó Erika, Ligeti Kovács Judit, Fátyol Kamilla, Tompa Ádám, Páll Zsolt, Lendváczky Zoltán és Faragó Zénó - szeretetteljes áhítattal szekundálnak hozzá. „Légy boldog!" - mondja Marcelina megtalált fiának, s ezt olyan hangon, olyan hangsúllyal mondja, hogy lehetetlenség utánozni. Mégis: magasiskola ez, bent a Mikszáth téren. Elhat a remény a körúti villamosokig.

Beaumarchais nehéz falat. De lám, ha kell, megkísérthető ennek a stílusnak az elsajátítása is. Meglehet, a porcelán bögrécske cirádái menet közben lekoptak, a csészealj is elkallódott valamerre, de a tartalom, az a sós és keserű, ami a csészében van, az forró, és fájdalom árán időről időre megízlelhető.

Gabnai Katalin, Mindenki Színháza, 2011