Könnyű a lengyelnek. Minden vasárnap elmegy a szentmisére és érti a liturgia metaforáit. Könnyű a nézőnek, aki a színházban olyan előadást néz, ahol van előzmény, van konfliktus, van kibontakozás, és minden, amit megszokott. Könnyű írni olyan íróról, akit jól ismerünk, akinek írásai, színdarabjai hozzáférhetőek. Hát nem! Ne legyen könnyű! – mondták a Bárka Színházban, és bemutatták Wyspianski Akropolisz című darabját.

Az Európa Könyvkiadó 1989-ben adta ki a szerző drámáit Spiró György fordításában (az Akropolisz nincs benne, ezt Hajba Vince fordította). A Novemberi éjt leszámítva (Szolnok, Szigligeti Színház, 1994 – Zsótér Sándor rendezése) a magyar színházi élet kerülni látszott a szerzőt mindez idáig. Más forrásunk nem lévén mindenki óhatatlanul Spirót idézi. Az ismertetőben, a sajtóban az ő könyvhöz írott utószavából olvashatunk részleteket. Nem mintha ez baj lenne, hiszen Spiró méltatása okos, szellemes, pontos, és amennyire lengyel nyelvtudás híján puszta empátiával meg tudom ítélni, a fordítás alighanem kiváló. A jelenség csupán árulkodik arról, hogy semmit nem tudunk Wyspianskiról. Festőnek indult, a Gesammtkunst célkitűzésével. Szalmabábok című pasztell képén szalmával körülölelt rózsatövek láthatók, amelyekkel többek között a Menyegzőben találkozhatunk. Látomásai mindig képszerűek, pontosabban szoborszerűek. Operát szándékozott írni, zene nélküli operát.

„...e romantikus tudat tele van valaha volt mítoszok törmelékével” – írja Spiró a Légió című drámával kapcsolatban a kötet utószavában. Mítosztörmelékek. Ennél pontosabban és szebben nem lehet az Akropoliszt sem jellemezni. Négy felvonás: az első kettőt Zsótér Sándor rendezte, a harmadikat és negyediket Balázs Zoltán.

Az orkhésztrát körülülik a nézők. Egy sor szék körben a falak mellett. A tér közepén lift. A földön telefonkönyvekkel jelölt kriptafedelek, a játékteret képeskönyv leporellók határolják.

Az első felvonásban a krakkói vár, a Wawel szobrai, kárpitjai elevenednek meg egy éjszakára, ennyi idejük van életre, szeretkezésre. Gipszöntvény szobrok állnak, guggolnak és fekszenek mindenütt. Némelyik a Dési Huber esti szakkörből szabadult, mások tán a főiskoláról jöttek ide szerepelni. Ebben a színházban nincs reális élet, nincsenek jellemek, nincsenek történések, de lévén szó halottakról, mindez akár magától is értetődik. Mindegy, a szobrok valóban szerepelnek. Átölelődnek, egy hang a nevükben válaszol. Tán Grotowskiéval – aki maga is megrendezte az Akropoliszt – rokonítható a szándék: keresni a gesztust, mely igaz, mégis szokatlan; Bakos Éva belenyúl egy fejét vesztett férfitorzó belsejébe. Mert nem tehet mást...

A térdeplőn várakozó alakok azt sugallják, mindnyájan egy templomban vannak, ahol az oltár a színpad. Ez persze egyáltalán nem biztos. Mondjuk úgy, hogy a néző értelmezési szabadságának egyik lehetséges eredménye. A második felvonás eleje nem feltétlenül az első vége után következik. Trójai háború, szerelem, hősiesség. Úgy vélem, ebben a jelrendszerben inkább a hang a közlés eszköze, mint a beszéd, mégis jó lenne érteni, mert azt hiszem, a szöveg is fontos, különben nem beszélnének versben. Fantasztikus fegyelemmel és odaadással játszanak a Maladype színház színészei, mint azt tőlük eddig is megszoktuk. A terem viszont nagyon nagy.

A szünetben a nézőknek el kell hagyni a nézőteret – néhányan ezt végleges megoldásnak tekintik –, majd a visszatérők gyertyát találnak a székükön. Nem nehéz megfejteni: az egyik színész tüzet ad, a kicsi lángokkal mindenkit össze- és bekapcsol az előadásba.

Jákob története következik. A látvány szép. Középen hatalmas, narancssárga virág, nap vagy bármi, amiből később sátor lesz, majd Dávid ruhája. A szereplők jelmeze a dervisek ruháját idézi. A ruha hosszú ujja simogatni, ölelni képes, még akkor is, mikor tulajdonosa már továbbment, csak ruhaujját hagyta ott embertársa vállán. A szereplők geometrikus alakzatban közlekednek, mozgásuk lassú, beszédük szinte szó szerinti idézése a Bibliának. Szinte. Jákob a történet végén ugyanis ajándékaival együtt átnyújtja Ézsaunak a legyőzött angyalt, és Ézsau megbocsát.

A negyedik felvonás itt sem válik el élesen az előzőtől. Zene eddig alig volt, az is idézőjelben. Itt egyszerre minden zenévé, dallá, imává, ritmussá válik. Hámori Szabolcs előadásában Dávid király zsoltárait halljuk. Az egész felvonás egyetlen monológ, Sáry László zenéjére. Az énekes közben lassan forog, sárganap-ruháját maga köré tekeri, hogy egyszemélyes látványszínházat hozzon létre. A többiek Mogyoró Kornél vezetésével dobolnak, és a kórust szolgáltatják. Két rendező, két különböző világ.

Az első a szikárságával, a második képszerű látomásaival erősíti mondandóját. Mi bennük a hasonló? Talán csak annyi, hogy mindketten elfordulnak a profanizálódott naturalista színháztól, s erre jó ürügy Wyspianski drámája, amely a mítoszban, a rítusokban keresi a megoldás lehetőségét. Megoldás persze nem létezik. Nincs vége semminek, semmi nincs befejezve, kezdődik újra minden, akkor is, ha közben összedől a Wawel, és „a színház is maga alá temeti a nézőket”.

Balla Margit, AmaroDrom, 2006