A Maladype heroikus küzdelmet vív Wyspianski Akropoliszával a Bárkában. A hely szelleme ott lebeg a fejük felett: színházért csörtéznek az arra majdhogynem alkalmatlan vívóteremben. “Az ember célja e küzdés maga”, mondotta volt nagy klasszikusunk az űrben repülő Ádámmal. A színészeknek annyira futja, hogy érvényre juttassák a madáchi szentenciát. Megküzdenek a szöveggel, a körülményekkel, és titkon talán azt remélik, ezzel el is érték a céljukat. Feltehetően tévednek. Mert ez a küzdelem, akárha heroikus is, még nem a színház maga.

A bemutató mindenesetre bulvár ízű hír lett a kultúrmédiában. Volt min lovagolni. Ketten rendezik a darabot, de nem közösen. Zsótér Sándor és Balázs Zoltán testvériesen megosztoznak rajta. Fifti-fifti alapon.

Az előbb nem öncélúan említettem Az ember tragédiáját, hiszen egyes hazai irodalomelemzők Goethe Faustja mellett Madách művét is laza párhuzamba állítják az Akropolisszal, mivel mindhárom irodalmi alkotás “az időben külön létező kultúrköröket" egyazon drámában fogja össze. Wyspianski mégis szembemegy az általános drámai gondolkodással, misztikus látomása félredobja a minden korszakban új alakot öltő főhőst (mint Ádám vagy Faust). Mellőzi a tradicionális értelemben vett cselekményességet, az időrend megtartásán túl a felvonások közötti közvetlen dramaturgiai szálat, de gyakran (mint az Akropolisz első és második felvonásában) még az egymás utáni jeleneteket kellően egybetartó belső koherenciát is.

“A mű csak mint költemény egész" – állapítja meg Spiró György, Wyspianski legjelentősebb hazai fordítója és ismerője. Mindezek szoros következménye, hogy az 1904-ben született négy felvonásos drámának nincs színházi hagyománya. Magyarul most hangzott el először színpadon Hajba Vince korhűnek tűnő fordításában. Wyspianski – noha díszlettervezőként, tanácsadóként és nem hivatásos rendezőként maga is színházi emberré válhatott – tudatában volt annak a problémának, amit műve előadhatósága okoz. Szerzői utasításaiban, amelyek szintén versben íródtak (!), több helyütt is a színpadilag képtelenség kifejezést használja.

Az Akropolisz egy olyan partitúra, “amelyben lejátszhatatlan szólamok vannak", írja Spiró, és “a partitúra mint egész, szemben áll az előadható művel". Az ám, csakhogy Zsótér nem lenne Zsótér, és Balázs sem Balázs, ha a fentiek megakasztanák. Előadhatatlan? Akkor lássuk! Megfejthetetlen és talányos? Rajta!

A négy felvonást kettéosztják (megtehetik, az Akropolisz felvonásai akár önálló darabként is kezelhetők), mindenki a saját tervezőcsapatával, de ugyanazzal a társulattal, a Maladypével dolgozik. Zsótéré az első két felvonás (az angyalok feltámadása és a trójai mondakör), Balázsé az utolsó kettő (Jákób és Ézsau története, illetve Dávid király monodrámája). A két rendezői szemlélet, hasonlóságait és különbözőségeit is figyelembe véve jól megfér egymás mellett. Alapkörben. A dolog mégsem ezen áll vagy bukik.

A dráma alapötlete, mondhatni, gyermekien bájos. Wyspianski a krakkói Wawelt ruházza föl a görög Akropolisz névvel, ahol húsvétkor, a feltámadás éjszakáján az ott található szobrok, síremlékek és gobelinek figurái megelevenednek. A Zsótér Sándor rendezte két felvonás elsősorban Ambrus Mária zseniális terétől kel életre. Benedek Mari jelmezei, a szerelmi vircsaft ezüstruhái a csilingelő szélhárfákkal és a “trójai szín" nagy mintás frottír fürdőlepedőkből varrt tógái – külön-külön és együtt is, remekbe szabottak.

A játékteret a nézők széksora keretezi. A közbeeső hatalmas területen egy templom (vagy vár) jelzésszerű alaprajza, vaskos telefonkönyvekből kirakva, tele oldalhajókkal, beugrókkal, mint feltárt ókori rom. Rafinált, tömjénszagú, kísérteties fények. A látvány egyszerre archaizáló és vakmerően modern, a múltba szippant, és a jelenben tart. Görgőkön guruló, ember nagyságú szobrok szétszórva a térben, nem az ókoriak hű másolatai, hanem nagyon is maiak, nem eszményképet testesítenek meg, hanem hétköznapi realizmust. Szemrevaló rendezői elgondolás szerint a színészek rendre a szobrokhoz beszélnek, azokat érintik, simogatják, szeretgetik, de amikor a szobor “válaszol", azt a másik szereplő nem a színésztársához, hanem egy újabb szobor felé fordulva teszi – így minden drámabeli hős megduplázódik Zsótér színpadán: szobor és színész, mű és való, halott és feltámadott lesz egyidejűleg.

A falban, mint temetői mécsesek, műanyag szívekben színes lézerfény ficánkol. A “főhajó" végén mintha oltár állna, vörös muskátlik világítanak egy retro kávéfőző mellett. Az “épület" körül élére állított leporelló mesekönyvek. Klió az első felvonásban ezek közül ragad fel egyet, és azon vívódik, eldobja-e magától a tudást, amikor a már megelevenedettek vad szerelemre csábítják. Az angyalok építkezéseken használt teherliften közlekednek a zsinórpadlás és a színtér, az ég és a föld között. Ők “támasztják fel" szoborúságukból egymást és a különféle síremlékek antik figuráit, hogy szerelemgőzös bacchanáliába csapjanak, amíg van idő, és nem hajnalodik. A bacchanáliát persze zsótérosan kell érteni. Ami annyit tesz, hogy a szerelmi túlpörgés leginkább a szavakból tűnik ki. A dermedt arccal, egy pontra fokuszáltan és közlő modorban elmondott verses szövegből. A színész feladata, hogy a rendező által megkívánt minimalista technikával, a dallamra járó drámai szöveget plasztikussá, a közönség számára is felfoghatóvá tegye. Ehhez elsődlegesen értenie kell azt, amit mond. Kegyetlen a fülnek, ha szavakat keresgél, többször belekezd, és beszédtechnikailag alulképzett. Ezt nem a színpadon kellene kicsiszolni.

A Maladype bizony töri még a pucér beszédet. Halljuk (ha halljuk, mert a szavak a hatalmas térben elinalnak) Wyspianski burjánzó verses forgatagát, de ha megfeszülünk, akkor se mindig értjük. Megérte volna közvélemény-kutatást végezni, ki mennyit fogott fel első találkozásra a trójai történet előkelőit alig beazonosíthatóan szerepeltető második felvonásból – bevallom, én nem sokat. (Megjelenik ugyan az Ajax elleni harcra készülő Hektór, de összecsapásukig már nem jutunk el, vagy Parisz és Helené, a két szerelmes, akik gondtalanul szeretkeznek, míg más harcol, de ők is csak költői szimbólumok.)

A harmadik felvonással nem gyűlik meg a nézők baja, Jákob és Ézsajás bibliai fejezetét feltehetően mindenki ismeri. Új tér, új stáb, új rendező. És igen, ez már történet, amit mesélni lehet, van eleje és vége, konfliktusa és feloldása, tanulsága, tónusa. Mármint az eredetinek. Annak vajmi kevés, amit Balázs Zoltán rendezett belőle.

A maladypések Gombár Judit bőszabású, földig érő, festett ujjú fekete selyemruháiban holdkóros lassúsággal vonulnak a szőnyegekből kirakott színtér szélén körbe-körbe. Néha megállnak, lekuporodnak, kezükben kongadob (Izsák a főség szimbólumaként a fején hordja), majd újra nekiindulnak, merev testtartással és kimódoltan, mint az óramű, amit felhúztak. Mozgásuk keretezi a játékot. A cselekmény a szőnyegsivatag közepén szövődik, a színészek a széléről a képzeletbeli átlón haladnak tovább a játszók közé. Vonulnak, csak vonulnak, mint megannyi fekete kísértet, törött szárnyú halálmadár. Ruháik ormótlanul hosszú ujja a földet veri. Felettük narancsszínű drapériakupola. Jákob és Rákhel találkozásakor ereszkedik le először a magasból, körbeöleli őket, szerelmükhöz sátrat formál. Aztán a negyedik felvonásban az operaénekes Hámori Szabolcs csatolja a derekára, és míg éneklés közben a tengelye körül lassan többször körbeforog, az óriási narancssárga szoknya rátekeredik.

Ritkán járok úgy, hogy ennyire kívül rekedek azon, ami a szemem előtt zajlik.

Általában benne vagyok nyakig, még ha rossz is. De mit kezdjek egy olyan színházzal, ami nem hat, hanem besül? Nem szép, hanem szépeleg. Ami túlontúl megrendezett. Gépies, merev és üzemszerű. Amiből kihipóztak minden emberit: pillantást, gesztust, sóhajt. Túlzottan modoros. És mi, nézők, akaratunk ellenére magunk is látványosságai vagyunk, mint fenyőfán a csillagszórók, ahogy esetlenül szorítjuk kezünkben az égő gyertyát, Balázs Zoltán vissza-visszatérő rekvizitumát.

Kálid Artúr a mezőnybe szürkül, Bakos Éva a megfeleléstől görcsös, Fátyol Kamilla és Fátyol Hermina haloványak. Dévai Balázs többet adhatna magából, Oláh Zoltán pedig kevesebbet a beszédhibájából. Horváth Kristóf Jákobként nemcsak az angyallal, de a szereppel is birkózik. Parti Nóra megcsillantja tudását, amikor az első felvonásban a kardos vitézt “élesztgeti". Tompa Ádám – nem csak vitézként – ügyesen ráhangolódik a különös színházi miliőre.

Minden tisztelet a negyedik felvonásban fellépő Hámori Szabolcsé, aki szakmai alázattal és mély átéléssel adja elő – már éjbe hajló órán – Sáry László megzenésítésében Dávid király, a zsoltárok szerzőjének oratorikus monodrámáját. Körötte az “angyalok ülnek", a Maladype színészei. Összehangolt karként zsongnak Mogyoró Kornél vezetésével. Wyspianski verselményét sustorogják, vagy kongán ritmusra szaporázzák.

Ők játszanak, szinte a végtelenségig, nekünk meg figyelni illenék. Ciki vagy sem, azt silabizálom, vajon hányat kell még lapoznia a kottából az énekesnek.

Králl Csaba, Kritika, 2006