Akár később a pesti Thália Társaság, a párizsi Théâtre d'Art ott játszott, ahová beengedték őket. Trónkövetelő, ifjú szimbolista költő hozta létre: Paul Fort. Még gimnazista, mindössze 18 éves. Megrendezi Shelley Cenci-házát, Marlowe Faustját, a játszhatatlannak ítélt szimbolista költőket, és dramatizálja Poe versét, A hollót. Átengedi kezéből a rendezést Antoine színészének, Lugné-Poë-nak. Ő viszi színre a Pelléas és Mélisande első és egyetlen előadását 1893. május 17-én a Bouffes-Parisiens-ben, 30 frank ráfizetéssel. (Néhány nap múlva Brüsszelben helyrebillentették költségvetésüket.) Vuillard festett papírfüggönye előtt játszották a Vaudeville Színházban A hívatlan vendég (Intruse, 1890) Maeterlinck-egyfelvonásost. (Az előcsarnokban Gauguin képeiből kiállítást rendeztek, az előadás bevételét a festő és Verlaine fölsegélyezésére ajánlották föl. 100 frank jött össze. Mind Verlaine vitte el, Gauguin már Tahitin volt.)

A Vakok (Aveugles, 1891. december 11.), a Családi kör (Intérieur, 1894) a kilencvenes években Párizs kis, irodalmi színházaiban kerültek színre. Egyszerű szobadíszletekben játszódtak párszereplős egyfelvonásosok. A halál ólálkodott a kertek alatt, vagy léptei kopognának odakintről sokat fecsegő kimondatlansággal. A Családi körben ablakon át a kertből látni a néma családot. Odakünn titokzatos lények tanakodnak, megmondják-e vagy elhalasszák a bekövetkezett esemény közlését. A hívatlan vendég színpadán benn ül a család, a vak nagyapa látja, hogy közeledik a Fekete Apáca. "Északi vidéken ősrégi erdőben" ülnek tétován várva a Vakok, hogy hazavezesse őket egy bő fekete köpenybe burkolt ős-öreg lelkész a biztonságos intézetbe. Hat vak férfi, hat vak nő meg egy bolond lány, karján újszülöttel. Meg a titokzatos, mozdulatlan férfi. A vakvezető lelkészről az egyfelvonásos végén derül ki, hogy régóta halott. Egy megvalósíthatatlannak rémlő szerzői utasítása - Nem messze a lelkésztől egy csomó hosszú szárú turbános liliom betegesen virágzik az éjszakában - arra utal, hogy a francia szcenikusokat és díszletfestőket kiszorították a színházból a szeceszsziós festők, az art nouveau művelői. Festői szavakhoz festői díszletek illettek. A Théâtre d'Art és utóda, az Ouvre köré Maurice Denis, Bonnard, Vuillard szimbolista festők tömörültek. Plakátjaikat Toulouse-Lautrec, Munch, valamint ecsetbarátaik készítették.

Maeterlinck korai drámái abszurdok. Lugné-Poë állította színre a Pelléas után három évvel Jarry Übü királyát is. Maeterlinck mintha humortalan Samuel Beckett volna. Vagy Samuel Beckett a szecessziós pihegés nélküli Maeterlinck. Kezdeti drámáinak dallama egyetlen nyirettyűn jajong.

"Aztán jön a csoda: Pelléas és Mélisande. Megint borús északi köd és ódon kastély. És az alakok oly finomak, mintha csak a ködnek kondenzációi volnának. Hajók lámpafénye csillan meg a messzi tengeren, aztán eltűnik. Szeretik egymást és megölik őket. Egyéb nem történik. De. Valami láthatatlan történik valahol" - rajongja Balázs Béla 1908-ban. Lukács György is mélynek látja: "az ő hallgatásai csak elhallgatásai a formulázásoknak, csak elkerülései az éles kifejezéseknek, de ezek csak ott zúgnak a csend mögött, és mély árnyékokat vetnek az egyszerű szavakra. Ezekben a darabokban is határozott a sors és minden ember és minden dolog nincs tulajdonképpen, csak »jelent« valamit - csak éppen nincsen elmondva az, hogy mit jelentenek." (Nyugat, 1909. június 1.)

Modernista színházak sorban színre kísérletezték: 1907-ben Pétervárott Mejerhold megrendezi a Pelléast. Moszkvában Sztanyiszlavszkij és Szulerzsickij a Kék madarat viszi színre a Művész Színházban (1908). Párizsban, Réjane aszszonynál is ők rendezik meg (1911), hazai előadásuk hatvan évig a Művész Színház műsorán marad vasárnapi matinékon, konzervált állapotban; Sztanyiszlavszkij tanítványa, Vahtangov (Szent Antal csodája), Pesten a Thália Társaság Lukács György lakásán megtartott alakuló gyűlésén Hevesi Sándor A hívatlan vendég előadását javasolja az egyik nyitó darabként, utóbb töprengenek a Tintagiles halála bemutatásáról, de csak a Zeneakadémia kamaratermében kerül színre 1925 februárjában az akkor még avantgardista költő és színházi ember Keleti Márton rendezésében.

A sejtésekből, elsuhanó titkokból álló munkásság hozamát Maeterlinck roppant gyakorlatiasan tudta kamatoztatni. A világirodalom egyik legjobban kereső költője volt. Összeáll a 26 éves Georgette Leblanc (törtető) színész-operaénekesnővel - az Arsene Lupin frakkos bűnöző detektívregény-sorozatot író Maurice Leblanc nővérével -, aki noha nem tudott elválni spanyol férjétől, huszonhárom évig együtt éltek (1895-1918).

Házasság helyett hozományul megírja számára a Monna Vannát (legjelentéktelenebb darabját), világ körüli nászútra mennek vele, beleértve a letarolt amerikai színházi kasszákat is. Maeterlinck áttér a nagyzenekarra. Az asszony - jó és rossz szelleme - kieszelte, hogy a 649-ben alapított normandiai saint-wandrille-i Benedek-rendi apátság regényes romjai közt rendezzenek Hamlet-előadást kevés számú meghívott vendég előtt. 1907-ben bemutatják a Maeterlinck fordította Macbethet, erről meglehetősen részletes leírás található színházi irodalmunkban Ivánfi Jenőtől, a Nemzeti művelt intrikus színészétől és rendezőjétől, aki ifjúkorában Szomory Dezső párizsi koplalótársa volt, nyarait később is továbbképzésre fordította, így kéredzkedett be levélben az erősen megrostált meghívottak közé. Este kilenckor a skót vezér korának ruháiba jelmezezett cselédek vezetik helyükre a vendégeket. A hatalmas park rétjén izzó katlan körül a boszorkányok. A főbejárat reneszánsz. Az udvari templom 13. századi rom fűbe omlott oszlopokkal. A mellette lévő kolostort a 14. században emelték. Tovább XV. Lajos korabeli dísztermek, kápolnák, folyosók, régi faburkolattal. A refektórium 12. századi. A nyíló kapun át belovagol Duncan király és kísérete. Vörös ruhában koronájára áhítozik a Lady: a ház úrnője, a fordító felesége, Maeterlinckné. Fáklyák. Lovasparádék. Sisakok, lándzsák, pajzsok. A háziasszony fehér árnyékként jár teremről teremre. Harminc lépcsőn aláereszkedik a nézőkhöz. Gótikus, négynyílású ablak előtt megáll. Csak a kintről besütő holdfény világítja meg.

1908-ban a teátrális klastromfalak közt a Pelléas és Mélisande került színre Gabriel Fauré zenéjével (1898). Valószínűen Georgette Leblanc buktatja meg az operát az énekes főszerepben. A modern francia zeneszerzők darabjaiban szívük szerint való szöveget találtak. Claude Debussy a Pelléas és Mélisande zeneszerzője. Paul Dukas az Ariane és Kékszakállból írt operát (1907), a Monna Vannából Henri Février. Opera-szövegkönyvíróként prolongálódtak Maeterlinck sikerei.

140 702 skandináv koronás Nobel-díjat vett át 1911-ben. Naponta könyvelőileg csupán két órányit írta műveit. A halálszorongás költője nagy életélvező volt. Télen, Párizson kívül a Château de Médant lakta, nyaranta nizzai kastélyát. 56 éves korában feleségül veszi nyolc év ismeretség után a 24 éves nizzai születésű színésznőt, Renée Dahont (1918). 1932-ben Albert király Belgium grófjává üti. A háború elől átköltözik az Egyesült Államokba (1939-1947). New Yorkban új feleségének megírja tizenkét képből álló Jeanne d'Arc-drámáját (1940), de csak nyolc év múlva nyomják ki, akkor is csak 1210 példányban.

Maeterlinck túléli önmagát. 1949-ben szívroham végez vele az Orlamonde nevet viselő nizzai kastélyában. Átalakítva ma Hotel Palais Maeterlinck luxusszálló.

Tünetszerű, hogy Balázs Zoltán Ionesco, Ghelderode, Genet, Weöres után a 19. századvég szimbolistájában keres kiutat az elgépiesedett, rutintól síkos, közhelyekben pancsoló, harmadepigon mai színházból. Fenébe a rációval! Elég az "eszmék" utánjátszó színházából. Jöjjön a homály! Az érzéki színház, a szertartások színháza. Ne üljetek olyan okosan a nézőtéren. Nyissátok meg az érzékszerveiteket! Próbáljátok meg befogadni az előadás színeit, szagát, szívverését, zenéjét, a személyiség sugárzását!

Ionescója a Romaparlamentben felkeltette érdeklődésem. Ghelderode-rendezése a Szkénén elragadott, Genet Négerekje a Bárkán lenyűgözött, Weöres Theomachiája elvarázsolt. A Pelléas és Mélisande hidegen hagyott.

Balázzsal új nemzedék tagjaként új gyakorlatot hirdet. Nem a mindig többségben lévő tehetségtelenek és kontárok ellen fogalmaz másként, hanem tehetséges színházi atyái ellenében, akik hasonlóan kezdték a társadalmi nyíltság valóságábrázolásának lobogójával elfoglalni az őket fölnevelő Kronoszokat. Ha a sors nem sürgeti gyorsabban agyér-elmeszesedésem, és nem falnak föl ideje előtt: még meglátom, amint Balázs nemzedéke ellen fölkelnek ifjú törökök. Spirálisan halad a staféta. Nem megtagadás az új nemzedék dolga, hanem a továbbfogalmazás.

Zsámbéki Gábor úgy évtizede ellenforradalmat indít önmaga ellen. (A kifejezés Mejerholdé, aki szükségesnek tartotta rendezői szemlélete, világa és eszközei megújítását. Akadémikussá levését csak kivégzése akasztotta meg.) Okos, önmagán is túllátó színházi ember nagy eredményeket érhet el - lásd Zsámbéki többszöri nekifutásra elért Szent György és a sárkány-rendezését -, de árnyékát ritkán lépheti át ember. Ki-ki ifjúkorának lázas válaszaira megfelelni ítéltetett. A legtöbb, amit tehet: elősegítheti új trónkövetelők érvényesülését.

A naturalista Octave Mirabeau túlköszöntötte Maurice Materlincket.

A 19-20. századforduló színházi modernjei zászlajukra tűzték a belga költő nevét. Ambrus Zoltán már csak "jeles költőnek", egyszersmind "szolid üzletembernek" ítéli abból az alkalomból, hogy az ugyancsak Nobel-díjas Paul Heyse egy novelláját magáévá írta, a belga Mária Magdolnát (Marie-Madelaine). Szabatosabban szólva Georgette Leblanc-nak írta címszerepül. Világpremierje mégis a kolozsvári Nemzeti Színházban tartatott meg 1909. december 27-én Janovics Jenő rendezésében.

A belga ügyvéd Maeterlinck-darabjai - ma már jobban látható - szecessziós iparművészeti mesekönyvek. És elbájol Szomory Dezső tisztánlátása, aki a Harry Russel-Dorsan harctéri leveleiben epésen azt nyafogja: "Ön tudja azt, drága Maeterlinck, hogy semmi sem üdvösebb, mintha a költőnek igazi bánata van. (...) Legyen szabad még hozzátennem, hogy különösképpen a fájdalom igen becses anyagában fölöttébb fontos az, ha a művész bizonyos őszinte átérzésekből és realitásokból meríthet. Minthogy sietek, nem akarom részletezni. Csak azt a röpke benyomásomat kívánom jelezni, hogy Pelleasék, Princesse Madelaine-ék és a többiek inkább elvont és homályos gyötrelmekben sínylődnek, s bár ön szereti kutatni az emberi sorsok és bús végzetek rejtelmeit, mégis, lássa, ezeknek a sorsoknak és végzetnek, embereknek és hercegnőknek, s ahogyan ön kezeli mindezt, emberi szempontból nincsen nagyobb jelentőségük, mint például egy üvegházi leírásnak, amikor egy nagy erdőről van szó. Én tudom, hogy ön nem szereti Goethét, és az effajta érzelmek dolgában nem is vitatkozom. De ezt a németet, lássa, az teszi nagygyá, hogy megtanulom belőle, mi az egy közönséges ember, aki szenved."

Molnár Gál Péter, Mozgó Világ, 2005