Götz Eszter: Az ember egy befejezetlen kísérlet
Az emberélet útjának felén egy izmos, félmeztelen rocker indul a túlvilág birodalmába. Kísérőül egy ezüstre festett űrhajóülést, egy női terminátort, egy csipkeruhás párducot és egy fodros szoknyás Lucifert kap. Dante Pokla a Trafóban lassú örvénnyel nyílik meg.
A Maladype társulata messze többet vállalt a megvalósíthatónál. Nem elég, hogy fennállásuk tizedik évét összegezve a világirodalom egyik legkevésbé színpadszerű látomását viszik a közönség elé, de nyelvi bravúrral is élnek: egyszerre tolmácsolják Babits és Nádasdy Ádám most készült fordításában a Divina Commedia első részét. Az archaikus nyelven megszólaló Babits-sorokra gúnyos riposztként válaszolnak Nádasdy szövegei, soronként, mondatonként váltakozik a kétféle nyelvi interpretáció; gyakran maga a szöveg szintje válik drámává, mert a dialógus a két fordítás világnézete között zajlik.
A kettősség folytatódik a nemek csereberéjében. Vergiliust Ladányi Andrea alakítja – tűsarkú cipője és szűk nadrágja fölött rövid zakót visel –, merev arca, szoborszerű mozdulatai, tökéletes izmai érzéketlen végrehajtóként kísérik végig az úton a költőt, míg Orosz Ákos Luciferje lágy, puhány, groteszk alak, aki tüllben és fodorban mutatja a kegyetlen földi színtér pokolbéli tükörképét. A bűnös lelkek között is hol nők, hol férfiak alakítják a zömmel férfiszerepeket, még a mozdulatok sem árulkodnak a nemi hovatartozásról, csak a szöveg értelmezi őket a maguk helyén. Kétnemű lények, testbörtönbe szorított áldozatok lakják a színpad pokoli, kietlen terét. A kettősség újabb tere nyílik a színészek és a játékba bevont önkéntes civilek között, akik a Maladype felhívására jelentkezve a „bűnös lelkek” mozgó, eleven masszáját alkotják, kitűnő koreográfiával (Szöllősi András, a mozgás irányítója a színpadkép többi elemével egyenlő rangúvá avatja őket).
Balázs Zoltán rendezése sokat tesz annak érdekében, hogy a Pokol megélhető, átérezhető, ismerős hellyé váljon a mai nézőnek. Civil játékosokat von be és általuk elmélyíti a szenvedés fogalmát. Minimál díszletbe telepíti Dante útját (Polgár Péter látványvilága néhol kicsit pop-artos, máskor belsőépítészeti divatokkal operál, de alapjában véve jól működik), a statikus központ és a körülötte kavargó massza szembeállításával mozgást visz az élőképek sorába, részletekkel eleveníti meg az egészet, életre kelti egy morális kérdés fogalmi építményét. De az űrutazásra emlékeztető alámerülés olyan steril, olyan robotszerű, hogy a Pokol küszöbén nem csak a remény vérzik el, hanem a pokoljáró ember hús-vér valósága is. Faragó Zénó Dantéja nem kínlódja végig a Tragédia Ádámjának minden küzdelmét. Érintetlen marad, fizetővendég egy földöntúli attrakcióban, méla utazó, aki a földre visszatérve alaposan kialussza magát. Nem kínozzák tovább álmok, nem fog emlékezni a megfeszített Jézus pózában fetrengő Júdás testére, az egymás leköpdöső bűnösökre, a pénzsóvár pápákra, a forgószélbe kapaszkodó szerelmesekre. Nem lebeg a szeme előtt Beatrice alakja, akit Fátyol Kamilla bizonytalan kontúrokkal formált meg – nem tudni, hogy a szűz gyereklány tisztasága, vagy a világ fájdalmát megtorló domina kegyetlensége hordozza a hangsúlyt. És nem segíti Lucifer sem, a maga ironikus, racionális gonoszságával, csupán továbbviszi az úton.
A haladás, az utazás meglehetősen illuzórikus, hiszen a koponyákkal felékesített űrhajó voltaképpen egy forgószék, ezen kapaszkodik Dante, Vergilius, Beatrice és Lucifer, és az előadás két órája alatt nem mozdulnak ki innen – de a lét rétegeiben nincs mozgás, csak az ember színpada dinamikus, a Pokol lakói vonulnak körbe-körbe egy hullámzó ritmusra, mint valami kráterből előtörő forró lüktetés. A massza néha felszínre dob egy történetet, egy sorsot, egy szenvedést, ezt kitűnően jelenítik meg a Maladype színészei: Lendváczky Zoltán kivételes mozgáskultúrával, fegyelemmel és humorral uralja a köré sűrűsödő jeleneteket, Tompa Áron szenvedélyes pillanatokkal, Páll Zsolt erős, hatásos monológokkal okoz meglepetést, Ligeti Kovács Judit kicsit teátrális, de gondosan megformált alakokat hoz. A színészi játék mellé felsorakozik Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ütős szekciója, a dob és a gong megszólaltatásával erőt és struktúrát visznek a jelenetekbe.
De mit kezdjünk ezzel a nehezen megnyíló szöveggel? Az áthallások, a közélet botrányaira, a rasszizmusra, a politikai elit érinthetetlenségére utaló mondatok kihallhatók. Ott marad viszont a sok mitológiai utalás, a klasszikus műveltség egy-egy villanásnyi metaforába sűrített fejezete, az egész strukturált dantei világkép, ami becsomagolva, érintetlenül hever végig az előadás folyamán. Hiába a mozgással, hanghatásokkal, finom szcenikai elemekkel gazdagított képek sora, ha a harmincon aluli közönség már nem tudja kódolni a sűrű szöveganyagot – itt-ott ógörög vagy olasz nyelvű betétekkel bonyolítva –, és nem látja meg az erőtlen főszereplőben a világképeken átvonuló költőt, az individuális alkotás szimbólumát, nem tudja értelmezni a haláltól rettegő kreativitás túlvilágot formáló vízióját.
Götz Eszter, Kultúra.hu, 2011
A Maladype társulata messze többet vállalt a megvalósíthatónál. Nem elég, hogy fennállásuk tizedik évét összegezve a világirodalom egyik legkevésbé színpadszerű látomását viszik a közönség elé, de nyelvi bravúrral is élnek: egyszerre tolmácsolják Babits és Nádasdy Ádám most készült fordításában a Divina Commedia első részét. Az archaikus nyelven megszólaló Babits-sorokra gúnyos riposztként válaszolnak Nádasdy szövegei, soronként, mondatonként váltakozik a kétféle nyelvi interpretáció; gyakran maga a szöveg szintje válik drámává, mert a dialógus a két fordítás világnézete között zajlik.
A kettősség folytatódik a nemek csereberéjében. Vergiliust Ladányi Andrea alakítja – tűsarkú cipője és szűk nadrágja fölött rövid zakót visel –, merev arca, szoborszerű mozdulatai, tökéletes izmai érzéketlen végrehajtóként kísérik végig az úton a költőt, míg Orosz Ákos Luciferje lágy, puhány, groteszk alak, aki tüllben és fodorban mutatja a kegyetlen földi színtér pokolbéli tükörképét. A bűnös lelkek között is hol nők, hol férfiak alakítják a zömmel férfiszerepeket, még a mozdulatok sem árulkodnak a nemi hovatartozásról, csak a szöveg értelmezi őket a maguk helyén. Kétnemű lények, testbörtönbe szorított áldozatok lakják a színpad pokoli, kietlen terét. A kettősség újabb tere nyílik a színészek és a játékba bevont önkéntes civilek között, akik a Maladype felhívására jelentkezve a „bűnös lelkek” mozgó, eleven masszáját alkotják, kitűnő koreográfiával (Szöllősi András, a mozgás irányítója a színpadkép többi elemével egyenlő rangúvá avatja őket).
Balázs Zoltán rendezése sokat tesz annak érdekében, hogy a Pokol megélhető, átérezhető, ismerős hellyé váljon a mai nézőnek. Civil játékosokat von be és általuk elmélyíti a szenvedés fogalmát. Minimál díszletbe telepíti Dante útját (Polgár Péter látványvilága néhol kicsit pop-artos, máskor belsőépítészeti divatokkal operál, de alapjában véve jól működik), a statikus központ és a körülötte kavargó massza szembeállításával mozgást visz az élőképek sorába, részletekkel eleveníti meg az egészet, életre kelti egy morális kérdés fogalmi építményét. De az űrutazásra emlékeztető alámerülés olyan steril, olyan robotszerű, hogy a Pokol küszöbén nem csak a remény vérzik el, hanem a pokoljáró ember hús-vér valósága is. Faragó Zénó Dantéja nem kínlódja végig a Tragédia Ádámjának minden küzdelmét. Érintetlen marad, fizetővendég egy földöntúli attrakcióban, méla utazó, aki a földre visszatérve alaposan kialussza magát. Nem kínozzák tovább álmok, nem fog emlékezni a megfeszített Jézus pózában fetrengő Júdás testére, az egymás leköpdöső bűnösökre, a pénzsóvár pápákra, a forgószélbe kapaszkodó szerelmesekre. Nem lebeg a szeme előtt Beatrice alakja, akit Fátyol Kamilla bizonytalan kontúrokkal formált meg – nem tudni, hogy a szűz gyereklány tisztasága, vagy a világ fájdalmát megtorló domina kegyetlensége hordozza a hangsúlyt. És nem segíti Lucifer sem, a maga ironikus, racionális gonoszságával, csupán továbbviszi az úton.
A haladás, az utazás meglehetősen illuzórikus, hiszen a koponyákkal felékesített űrhajó voltaképpen egy forgószék, ezen kapaszkodik Dante, Vergilius, Beatrice és Lucifer, és az előadás két órája alatt nem mozdulnak ki innen – de a lét rétegeiben nincs mozgás, csak az ember színpada dinamikus, a Pokol lakói vonulnak körbe-körbe egy hullámzó ritmusra, mint valami kráterből előtörő forró lüktetés. A massza néha felszínre dob egy történetet, egy sorsot, egy szenvedést, ezt kitűnően jelenítik meg a Maladype színészei: Lendváczky Zoltán kivételes mozgáskultúrával, fegyelemmel és humorral uralja a köré sűrűsödő jeleneteket, Tompa Áron szenvedélyes pillanatokkal, Páll Zsolt erős, hatásos monológokkal okoz meglepetést, Ligeti Kovács Judit kicsit teátrális, de gondosan megformált alakokat hoz. A színészi játék mellé felsorakozik Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél ütős szekciója, a dob és a gong megszólaltatásával erőt és struktúrát visznek a jelenetekbe.
De mit kezdjünk ezzel a nehezen megnyíló szöveggel? Az áthallások, a közélet botrányaira, a rasszizmusra, a politikai elit érinthetetlenségére utaló mondatok kihallhatók. Ott marad viszont a sok mitológiai utalás, a klasszikus műveltség egy-egy villanásnyi metaforába sűrített fejezete, az egész strukturált dantei világkép, ami becsomagolva, érintetlenül hever végig az előadás folyamán. Hiába a mozgással, hanghatásokkal, finom szcenikai elemekkel gazdagított képek sora, ha a harmincon aluli közönség már nem tudja kódolni a sűrű szöveganyagot – itt-ott ógörög vagy olasz nyelvű betétekkel bonyolítva –, és nem látja meg az erőtlen főszereplőben a világképeken átvonuló költőt, az individuális alkotás szimbólumát, nem tudja értelmezni a haláltól rettegő kreativitás túlvilágot formáló vízióját.
Götz Eszter, Kultúra.hu, 2011