Dante Pokla vizuális irodalmi mű ugyan, de egyáltalán nem könnyű vizuálisan megragadni a mű valódi mélységét. Az ellentmondás talán arra vezethető vissza, hogy az elképesztően szuggesztív módon megalkotott képek, helyzetrajzok, amelyek valóban adnák magukat a vizuális megjelenítésre, a narráció szempontjából kevéssé lényegesek. Az elbeszélt történet ugyanis alapvetően nem a sorjázó képekből építkezik, hanem a statikus, és általában csak néhány megszólalásból álló párbeszédekből. A Dante által bemutatott világ a fantázia alkotta lenyűgöző, borzalmas, megindító vagy éppen nevetséges képek sorozata, ezért kiváló illusztrációk készíthetők, miként készültek is belőle, de Dante műve nem egyszerűen a túlvilág rajza, hanem egy ember története is. Ezt a fejlődéstörténetet nehéz képekben elmesélni. Kevés is az olyan színházi vagy filmes próbálkozás, amely ilyen célokat tűz maga elé; még kevesebb az olyan, amelynek sikerült is elérnie valamiféle eredményt.

A Maladype Színház Pokol előadása a Trafóban – szerintem igen tiszteletreméltó módon – mégis megkísérli bemutatni a főszereplő változását, és mindjárt két fejlődéstörténetet is felvázol. Egyrészt azt érzékelteti, hogy miként válik a mű főszereplője igazi, még bűnös társait is szerető emberré – Dante kapcsán talán mondhatnám, hogy kereszténnyé, de a produkció egészét nézve a humanista jobb kifejezés –; másrészt, hogy hogyan érik költővé. Az utóbbi a nagyobb vállalás, mert ezt valóban nem szokás színre vinni.

De kezdem a bemutatott világgal: a díszlet egyszerű, mindössze egy pokoli trónszék áll a színpad közepén, valamint forgószékek sorakoznak két oldalon. Az előadás hangeffektusait a háttérben felállított dobok biztosítják, és összesen három szín: fehér, fekete és vörös uralja a színt. A látszólag ingerszegény környezettel pontosan azt a nyomasztó érzést sikerül megteremteni, ami Dante szövegéből is süt: ott szintén nincsenek igazán színek, nincs zene és nincs fény. Van azonban bűnös ember, millió változatban és végtelen sokszínűségben, és van a nagy kérdés: hogyan és miért lesz bűnössé az ember?

A Maladype Színház Pokla olyannyira a bűnös ember ábrázolására koncentrál, hogy itt az igazi díszlet is ember. A bűnös lelkeket megjelenítő statiszták mozgása, az általuk felvett alakzatok hivatottak élő háttérként szolgálni az egyes jelenetekhez. És valóban felvonul a színen a bűn ezer arca: egy sor elmondott és eljátszott történetet látunk, melyek egy-egy bűnre és bűnösre fókuszálnak. Mindenkire csupán rövid percek jutnak, így sokszor nem világos, ki is tűnik fel és miért. Persze a monológokból és párbeszédekből kiderül az egyes alakok neve, de attól még nem jutunk közelebb a szereplők felismeréséhez, ha tudjuk, hogy Farinatának, Cavalcantének, vagy Pier della Vignának hívják őket. Talán azok a legjobban sikerült jelenetek, amelyek kibontva és továbbgondolva a szövegben rejlő lehetőségeket, erősen aktualizálják a dantei ábrázolást: az eredetileg torkos Ciacco itt a fogyasztói társadalom egyszerre vicces és elborzasztó megjelenítője, míg az eredetiben hízelgő szajha, Thais a darabban a szinte vonzóan gusztustalan testiség gúnyos illusztrációja. Fontos és örvendetes, hogy a Maladype Pokla nem realista és nem tragikus, sokkal inkább irreális és groteszk: együtt él benne a látomás és a valóság, valamint a komikum, a kisszerűség, a nagyság és a borzalom. E felfogással sikerült elkerülni azt a helytelen klisét, miszerint a dantei Pokol az evilág rettenetének realista ábrázolása: Dante maga is – legalábbis a Pokolban – inkább groteszk és szürreális, semmint valósághű.

A bűnök és bűnösök bemutatása olyan gyors, hogy összességében csak a folyamatos mozgást érzékeljük, ám van a színnek egy szilárd és mozdulatlan pontja, a közép, ahol a főszereplő Dante végigéli ezt a látomássorozatot. Vezetője a trónszék háttámlájáról végig a szín fölé magasodó Vergilius komor és szigorú – egyébként magával ragadóan megformált – alakja. Olyan ő, mint egy okos, de depressziós tanár, aki jól elmondja – kicsit persze túl gyorsan és gunyorosan – a tananyagot, de nem igazán érdekli, hogy a diák mit fog fel belőle. A tanuló Dante ráadásul csak látszólag van rábízva ebben a produkcióban: a főhős lelkéért a humanista Beatrice és az eszes, de hideg Lucifer küzdenek – miként Hans Castorp lelkéért Settembrini és Naphta: Thomas Mann vendégszövegei ugyan a Doktor Faustusból valók, a szituáció engem mégis inkább a Varázshegyre emlékeztet. A csata akkor dől el, amikor Júdás egyszerre sátáni és krisztusi alakja feltűnik a színen. Dante ekkor elhagyja székét, hogy élő szoborkompozícióvá álljon össze a legnagyobb bűnössel: a megjelenített kép a Pietàt idézi, Dante úgy tartja ölében Júdást, ahogy a fájdalmas szűz a keresztről leemelt Krisztust, és bűneitől függetlenül, mint szenvedő embert biztosítja szeretetéről. A győzelmet arató szeretet, a humanista Beatrice immár átveheti a pokolbéli vezető, Vergilius helyét a trón háttámláján, mintegy jelezve, hogy ezentúl ő magasodik a Pokol legyőzött világa fölé.

Az Isteni színjáték szövege két fordításban szól a darabban: Vergilius Babits Mihályt, míg Dante – első pár babitsi megszólalása után –, valamint a bűnösök Nádasdy Ádám új fordítását szavalják. A kétféle magyarítás nyelve nagyon eltérő ugyan, de ritmusa, mértéke – hatodfeles jambus, vagy drámai jambus – azonos. Talán ezért nem éreztem zavarónak a két fordítás keverését; ami kissé zavaró volt, az a szövegmondás gyorsasága: néhol olyannyira szaladt a szöveg, hogy jelentését is nehéz volt követni, és kevéssé hallatszódott és érződött, hogy mind Babitsnál, mind Nádasdynál bizony erősen lüktet a magyar nyelv. (Akkor lehetett igazán érezni, hogy mekkora költői erő van a szövegben, amikor egy pillanatra kizökkenve a folytonos mozgásból egy-egy bűnös lélek megállt, és csupán a versmondás hatására bízva a jelenetet, monologikusan elmondta történetét. Odüsszeusz és Ugolino gróf – mindkét alakot Páll Zsolt formálta – szövegei alatt például érezhetőn leszállt a csend a nézőtérre.)

A két fordítás párhuzamos használata talán azt próbálja sugallni, hogy a Vergilius képviselte hagyomány nyelvéből miként lesz a tapasztalatok és a pokoljárás következtében egy modernebb és újszerűbb nyelv a költővé érő Dante tolla alatt: valószínűleg ezért vált a főhős Babitsról Nádasdyra az első megszólalások után.

Azt látjuk ebben a produkcióban, hogy az ember és költő Dante miként győzi le önmagát és önmaga poklát. De talán még nagyobb kihívás annak bemutatása, hogy miként hódítja meg a mennyek országát. Kíváncsian várom.

Mátyus Norbert, Kultúra&Kritika, 2011