„Túlvilág, évforduló, új fordítás” – áll a Trafó előadáshoz csatolt ajánlójának elején. A három szóból az első kevés új információt hordoz, a második szerencsére megmarad magánügynek (legalábbis az előadásban semmi jel nem mutat arra, hogy a dantei világértelmezést a tízéves társulat valami „magánmitológia” részévé kívánná tenni), a harmadik viszont fontos újdonságra mutat: Nádasdy Ádám új fordítást készített Dante Isteni színjátékából.

Az előadásban persze nem teljes terjedelemben hallhatjuk Nádasdy munkáját, ugyanakkor felcsendülnek Babits Mihály fordításának sorai és vendégszövegek is. Az új fordítás megítélése, kritikai értékelése természetesen nem e recenzió írójának feladata. Ami az előadás szempontjából (is) fontos: Nádasdy Ádám nemcsak a mai nyelvhasználathoz közelítette a szöveget, hanem a dantei-babitsi rímszerkezetet, sőt, magukat a rímeket sem tartotta meg – inkább a tartalomra, mint a poétikára ügyelő szövegváltozatot hozva létre ezzel. Ennek ütköztetése a babitsi sorokkal nyilvánvalóan a kontraszthatást szolgálja. Mintha két korszak, két szemlélet feleselne egymással – hasonló kettősség érződik az egyes szerepek középpontba állításánál is. A szereplők tömegéből ugyanis négyen emelkednek ki: Dante, az utazó, aki mellé vezetőként egy másik utazó, Vergilius szegődik, s még ketten, akiket Dante társként kap: Beatrice és Lucifer, akik nyilvánvalóan a megismer(tetés) két szélső pólusát képviselik.

Hasonlóképp átgondolt Balázs Zoltán rendezésének majd minden eleme: a teret szervező geometrikus forma, az önkéntes statiszták mozgatása és csoportba szervezése, a színészek kiválása a csoportokból, a szereplők nemtelensége (vagy ha úgy tetszik: minden nemi jelleget nélkülöző androgün volta). S kitűnően megkonstruált az atmoszféra; a világítás, a kevés eszközzel megteremtett, egységes tónusú látványvilág és az ütőhangszereken játszó zenészek (Kerényi Ákos, Mogyoró Kornél) következetes precizitással hozzák létre a pokolra szállás hangulatát. Majdnem azt írtam: rítusát, hiszen van valami kifejezetten erős rítus jellege a játéknak. Hol a közösségi rítus zajlik, hol a kontraszt érvényesül, hol a tömegből ki-kiváló szereplők monológjait halljuk, s közben éppúgy megérinthetnek a dantei szöveg metafizikai tartalmai, mint ahogy érzékelhetjük a mai áthallásokat is.

De az érzékelésnél több csak igen ritkán történik. Mert a komoly előadói odaadással megvalósított koncepció, a mívesen hűvös forma alig ad vissza valamit a szöveg lüktető szenvedélyességéből, erejéből, feszültségéből. Miként Dante, a néző is a kívülálló szerepére kárhoztatik. Hiszen az utazó nem éli át, nem szenvedi meg, nem vonatkoztatja magára, amit lát, legfeljebb szenvtelenül okos párbeszédekbe bonyolódik kísérőivel. Kommentárok, értekezések hallatszanak, személyesség nélkül. Mintha cél lenne az is, hogy minden hagyományos drámai konfliktust és minden ebből eredő primer hatást nélkülözzön az előadás. Ami az alkotóknak természetesen szíve joga, de valamilyen más eredőjű, erős hatáselemmel akkor ezt pótolni kellene.

Eszköz lehetne a roppant következetes, ám szikár formát megbontó vizuális fantázia. Az előadás plakátjáról bájos szörnyszülött tekint ránk; nem mondom, hogy első ránézésre különösebben rokonszenveztem volna vele, de egy idő után már nagyon szerettem volna, ha színre lépne, akár társaival egyetemben. Látványos, kavargó forgatag, afféle greenaway-i látomás, mely nem a szöveg megértetésére, hanem megérzékítésére törekszik, pótolhatná a feszültség, a szenvedély, a személyesség hiányát. (Erre a Trafó tere, illetve technikai háttere is nyilvánvalóan alkalmas lenne.) De elvben ennek az ellenkezőjét sem zárom ki. Vagyis azt, hogy a színészi jelenlét, illetve a szövegmondás ereje adja az előadás hatását. Elvben – mert a gyakorlatban azért nem könnyű elképzelni azt a színészi erőt, mely átütve a geometrikus formákba rendezett színpadi kavalkádon, dacolva az egymással feleselő fordítások eltérő stílusszintjei okozta nehézségekkel, önmagában képes olyan hatást gyakorolni a nézőre, hogy a drámaiság, a szituációteremtés igényét elfeledtetve vele, megéreztessen valamit a transzcendencia erejéből. Ez akkor is nehéz feladat, ha csak néhány mondat erejéig kell kiválni a tömegből, s még nehezebb akkor, ha hosszasan kell ébren tartani a befogadói figyelmet.

A Maladype fokozatosan formálódó, tehetséges társulatának tagjai azonban még közel sem bírnak olyan erőteljes színpadi jelenléttel, szuggesztivitással, amely önmagában hatásossá tehetné az előadást. Ligeti Kovács Judit, Tankó Erika, Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt és Tompa Ádám ugyan egy-egy jelenet erejéig markánsan mutat fel attitűdöt, sorstöredéket, de egyik figura sem válik igazán jelentőssé, egyikről sem tudjuk meg, miért éppen az ő sorsa a fontos az utazók számára – így könnyen elnyeli valamennyit a színpadi forgatag. A középpontba helyezett szereplők közül Orosz Ákos és Fátyol Kamilla látható igyekezettel, de csekély hatásfokkal igyekeznek testet találni a sokkal inkább teoretikus, mintsem színpadi szempontból végiggondolt figuráknak. Faragó Zénó kezdetben kifejezetten szuggesztíven mondja Dante szövegét, ám a játékidő teljes hossza alatt nem tudja ellensúlyozni a központi szereplő totális passzivitását. A szuggesztív kívülállás egy idő után egyszerűen szenvtelenségnek tűnik. Ez utóbbi megállapítás igaz a társulattal vendégként együtt dolgozó Ladányi Andrea Vergiliusára is – ám ez némi jóindulattal a szerep szenvtelenségével is magyarázható.

A Maladype Pokolja alaposan átgondolt, érzékelhetően nagy munkával létrehozott, egységes csapatmunkára támaszkodó, megbízható színvonalú előadás. Balázs Zoltán majd’ mindent kigondolt, kitalált, csak azt nem, hogy az egész produkciónak mi adhat igazi tétet, jelentőséget, mélyebb értelmet. Ha optimista akarok lenni, azt mondhatom, ha majd tovább haladunk az Isteni Színjáték sűrűjében, s a társulattal együtt belépünk a Purgatóriumba vagy a Paradicsomba, talán ez is kiderül.

Urbán Balázs, Ellenfény, 2011