Kockázatos dolog egy uralkodó színpadi tereptárgy, ugyanis az uralkodó színpadi tereptárgy elsődleges természete az uralkodás - a játék csak utána jön.

A Maladype Színház Platonov-előadásában az uralkodó tereptárgy egy biliárdasztal, s az előadás úgy is kezdődik, hogy Trileckij - röviden és érthetően - bevezet bennünket a játék szabálydzsungelébe. Aztán rövid és váltakozó összetételű játszmák következnek - ügyesen spontánok a színészek, hiszen a golyó a legöntörvényűbb ezen az estén, kicsit sem engedelmes -, majd a dráma és az előadás mégiscsak felülkerekedik a biliárdasztalon. A szó legszorosabb értelmében is.

Balázs Zoltán rendezése e legelső Csehov-zsenge dramaturgiai "megdolgozásával" kezdődött: Góczán Judit dramaturggal alaposan átcsoportosították a szereplőket, húztak és dúsítottak, míg végül megmaradt kilenc figura, négy nő és öt férfi - másként nézve négy nő és négy férfi veszi körül a főszereplő Platonovot. A dramaturgiai munka a konstrukció tekintetében meggyőző, a szöveg tekintetében már kevésbé, mert az kissé kócos maradt: bizonyos tulajdonságok, apróbb momentumok sehogy sem passzolnak az adott szereplőre.

Nagyjából fiatalok története a Balázs Zoltán-féle Platonov; Orosz Ákos a főszerepben hangsúlyosan "valahonnan ismerős" kortárs alak, egy srác a szomszédból, akinek valahol valamiért félbemaradt a szocializációs nevelődése, ezért aztán furcsa kicsit. És amikor felbukkan az úgynevezett törzshelyen - lehet ez egy biliárdszalon, egy kocsma vagy egy bizonyos tábornokné háza is -, ahol egyébként régen nem jött össze a szokásos társaság, vagy legalábbis ő régen nem látogatott el közéjük, akkor történik valami. Ilyen sztorikkal van tele a bulvársajtó meg a világirodalom.

A dráma mellékszereplői itt belesűrűsödtek a két Vengerovics-figurába: apa és fia felsorakozott a főszereplők mellé. Az idősebb Vengerovics a tulaj - Páll Zsolt játékában kezdetben szerényen, később határozottan képviseli ezt: az övé itt minden, az összes golyó a biliárdasztalon és még a villanykörték is fölötte, nem beszélve a tábornokné csinos ruhájáról. A fia, Iszak külföldről látogat haza éppen, hogy pénzt nyúljon le az apjától; kettejük viharos viszonya a klasszikus nemzedéki szembenállástól a valaha volt és ma újra aktuális világpolgárságig képezi le a kortársi szülő-gyerek kapcsolatot. Iszak - Faragó Zénó alakításában kissé túlteng a fenyegetés - lehetne méltó ellenfele Platonovnak Balázs Zoltán értelmezésében, mutathatna életképes alternatívát a punnyadással szemben, de hát mégsem teszi.

Micsoda reményekkel indultak és mivé lettek Csehov alakjai - avagy az illúzió és a valóság dichotómiája: nagyjából ez a summája a Platonovnak (is). Vicces egy summa, ha belegondolunk, hogy Platonov huszonhét éves, amikor elsiratja hajdani önmagát, és Szofja sem lehet több ennél, amikor becsődöl kettejük nagy újrakezdési nekibuzdulása, amelyért a néző amúgy sem adott volna egy lyukas garast sem.

És nemcsak azért nem, mert a Platonov körül keringő többi nő belezavar a vágyakba, hanem mert magában Platonovban jottányi igazi elszánás sincsen semmiféle újrakezdésre. Balázs Zoltán rezignált értelmezésében még csak nem is önáltatásról van szó, amikor Platonov a Szofjával való elutazásról fecseg és ábrándozik, csak szimpla kibúvóról az ugyancsak nyomuló tábornoknénak. Aki egyébként - Ligeti Kovács Judit kissé keskeny alakításában - amúgy is sokkal kényelmesebb alternatívát, kellemes és felelőtlen viszonyt ajánl neki. De Platonov nem a nők - önmaga zsákmánya.

A biliárdasztal és a nagyon kortársi, ámde egyszersmind redukált értelmezési dimenzió fokozatosan kiszipkázza a feszültséget a darabból. A játék köré komponált jelenetekből kimúlik a párbaj, az egymás elleni küzdelem tétje, és csak a golyók ütközésének, illetve egyéb, szűkebben vagy tágabban használt szimbolikus jelentésüknek a mérsékelt izgalma marad. Hogy ugyanis a golyókat tűzijáték módra lökdösik, avagy egy szópárbajhoz kíséretként dobálják egymáshoz, esetleg kellékként használják - ezek jó esetben is legföljebb a fantázia és a technika kérdéskörét feszegetik.

Az első rész igen hosszú, de inkább szubjektíve: nem épül, nem magasodik vagy mélyül, hanem életképszerűen, horizontálisan tágul. A második rész dinamikája erősebb, bár a formátumában mérsékeltnek mondható Platonov szertartássá alakuló öngyilkossága tragikussá nem, csak igen sajnálatossá tud nőni. Sok kószának tűnő ötlet, sok teátrális geg fonja körül, melyek ugyan elmondják, hogy itt mindenki Platonov egy kicsit (értsd: mindenkinek megvan a maga baja), de semmi többet.

A színészek (Fátyol Kamilla Szofjaként, Kerekes Vica Grekova szerepében, Tankó Erika Szásája, Tompa Ádám Trileckije, Lendváczky Zoltán Vojnyicevje) jól értik és minden tudásukkal meg is valósítják Balázs Zoltán rendezői elképzeléseit. Orosz Ákos Platonov-alakításában pedig igazi rendezői alteregót is láthattunk a nem hibátlan, nem eget-földet rengető, de utóhatással bíró, elgondolkodtató előadásban.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2010