Übü király birodalma egy újsághegy, ő pedig benne ül nyakig. Nyakig a szaharban, miközben ezen a szahar világon csámcsog, szó szerint nyálazva az újságok nyomdafestékét és a belőlük kiolvasható világot.

A szereplők Hofi Géza-Koós János Macskaduettjét énekelik el hamiskás hunyorgások között, mintegy prológusaként a Jarry-darabnak. Bár az előadás alaphangulatát ez kétségkívül megteremti, a rendező vélhető koncepciója - mely szerint ebben a dalban Hofi és Koós személyisége ugyanúgy „adódott össze", mint az Übü papáé és az Übü mamáé - nem kapott kontúrosabb értelmezést.

Balázs Zoltán Übü király-rendezése erősen statikus: a Maladype Színház bázisán bemutatott előadás tere újságkötegekből áll: a színpad-szoba sarkában hatalmas, újsághegy csúcsosodik. . A négy férfiszereplő játssza el a dráma összes szerepét. Übü király (Orosz Ákos), miközben mindent szaharnak titulál, nyakig a hegy oldalába „ásott" gödörben áll, a másik három szereplő pedig egy háromszöget alkotva osztja fel a teret: a főképp Übü mamát játszó Lendváczky Zoltán a csúcson ül, a másik két szereplő pedig (Páll Zsolt például Bugrisláv és a Hivatalnokok szerepében, Tompa Ádám pedig többek között Poszomány kapitány és a Pénzügyiek alakításában) a hegy két lábánál foglal helyet.

Übü papa összes kalandját a saját gödrében éli át, nem mozdul, csak néha le-lebukik, hogy egy újabb játékszert kapjon elő. A másik három szereplő időnként fel-le mászik vagy odakúszik hozzá, vagy ha kell, képletesen verekednek egymással. Az előadás dinamikája nem a mozgásban rejlik, hanem sokkal inkább a szöveg ki- és megjátszásában: a „tűkön ültünk" kifejezés itt valóban azt jelenti, hogy Übü mama hátsóját alulról férjecskéje szurkálja fapálcikákkal, a „megy ez, mint a karikacsapás" pedig a ragasztószalag karikájára való rácsapást jelenti. Az absztrakt kifejezések megkapják a saját mozgásterüket, a valódiakra pedig gyakorta egy kifigurázott mozdulatsor utal; példa erre a királyné futása, aki fia ölében feküdve kalimpál egy gyorsat.

Ezt a sajátosan absztraktizált világot erősítik az újsághegyben rejlő játéklehetőségek: a folytonos bányászás, az újabb és újabb kellékek előteremtése. Ez a világ és anyaga - az újságpapír - bármilyen cél eléréséhez eszközt ad: Übü papa ezt tömi állandóan a szájába, egy fecniből lesz a titkon elcsent borjúcomb, a patkánykarmonádli és a többi eledel is. De lehet az újságpapírból csákót, harci sisakot, paripát készíteni, majd azokkal bábozni. Két újságkötegből lesz Vencel király két fia, és újságpapírból kivágott, madzagra felfűzött láncfigurák lesznek az aranyért küzdő versenyfutók is. Az újságok híreinek asszociatív láncai aktualizálják is a színdarabot: időnként, a kontextusnak megfelelően felmutatnak egy címlapot, akár egy-egy politikussal a „képen", de a kivégzett nemesek között az éppen „kézre kerülő" Simicskó is „ott van" (valószínűleg az aznapi improvizáció termékeként). De hogy ne merüljünk el a politikai célzások bugyraiban, a következő nevek között Meryl Streepét vagy Federerét találjuk, és előkerül egy kórházi szellem is. Vagy: a szegényekre való utaláskor előkerül a politikusok vagyonnyilatkozatait felsorakoztató cikk.

Az előadás a kétes újsághírek stabil hegyére építkezik, a körülöttü(n)k levő szaharon alapszik az egész világ, Übü pedig nyakig benne van: bármit elhisz, ami neki jól eshet. Az értékeket is másképp szimbolizálja: a királyi korona egy fogkorona, amelyet Vencel meggyilkolása után Übü mohó egyszerűséggel kikap elődjének szájából, és máris a sajátjába illeszti. Az önkoronázó király pedig máris úgy beszél, mint a rajzfilmbeli kisegerek (vagy ha úgy tetszik, mint Hofi és Koós). Übü igazi ösztönlény, nincs szigorú értelemben vett önképe, amelynek szeretne megfelelni, hanem a mohóságának impulzusaira hallgat. Az őt körülölelő újságok, ezzel ellentétesen, egy felcímkézett szerepekre kiosztott világot ábrázolnak, amelynek ő is hisz, mivel nem láthat ezeken túl. Nem is akar. Az újságok hírei közül előkerülő politikusok és egyéb közszereplők véletlenszerű megemlítése hasonlít Übü hatalomra kerülésére: az elkarikírozottan ösztöneinek és az erőszaknak élő, de mégis gyáva alak a váratlan eseményként, betoppanó újsághírként kerül a trónra, majd ugyanilyen hirtelen kerül is le onnan. Azért őt is egyfajta politikai-közéleti szerencsekerék forgatja, mint az újságokban „ábrázolt", hírtapétaként összerakott „valóságot".

Az előadás azonban érezhetően nem kíván semmilyen politizáló irányba elmozdulni. Inkább a paródia paródiája, amelyben az aktuálközéleti képek csak humorforrásként szolgálnak. Übü szemüvegén keresztül nevetjük ki, közhelyes kifejezéssel élve, saját magunk nyomorúságát.

Alfred Jarry drámája a valamikori diákcsínyek továbbfejlesztett változataiból született meg. Ezt az alkotási módot követhette Balázs Zoltán is: a színészek a jól behatárolt és nehezen bejárható téren a lehető legkülönbözőbb módon mintha csínysorozatot követnének el, jól láthatóan élvezve azt. És ha a játék elfajul, akkor kiszólnak a szerepből, hogy „hé azt nem kéne". Mármint tüzet gyújtani az újságok felett, és elégetni ezt a szahar világot.

Bakk Ágnes, Ellenfény, 2010