Színházszagú hely a Maladype lakásszínháza. Az előszobában egy kis pult mögött a pénztár, az egymásba (is) nyíló három szoba a színház helye, és a konyhai fertály lehet az öltöző, gondolom. A Mikszáth téri első emeleti saroklakás falai nem feketék, ablakait nem takarják le, a villany az előadás alatt végig ég - szóval a színház megszületését a játszókra és ránk kell bízni.

Történt, hogy 2009 decemberében bemutatták - még nem itt - Alfred Jarry Übü király című "diákbohózatát", melyben a fő attrakció a fergeteges tempójú, lélegzetvételnyi szünetet sem engedő, fölfelé ívelő, ötleteket egymásra halmozó bohózatiság volt. Vagyis az, hogy a színészek meddig és hogyan képesek megmutatni, sőt fokozni a par excellence hatalmi téboly kiépülését és térhódítását; hogyan győzik a remittendahalmokból kitépkedett újságdarabkákkal való figura- és szituációteremtés nehézségeit; és nem utolsósorban fizikailag és humorral hogyan hajtják végig magukat és közönségüket a hahotán. Nos, remekül - de nem ezért hozom szóba ezt az előadást. Hanem azért, mert az eltelt közel két és fél évben az összeérett, de a négy színész (Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Tompa Ádám és Páll Zsolt) játékát illetően változatlanul friss és vehemens produkció láttán most nemegyszer fagy torkunkra a röhögés. Balázs Zoltán rendezése - ez válik látványossá most - a sodró bohózat mögött és alatt is pontosan kidolgozott és jelentésgazdag. A tébolyulttá váló hatalmi mámor nemrég még szimplán röhejes fölhabzásai most kortársi dokudrámának mutatják Jarry darabját, az előadást pedig invenciózus és csattanós, lényegi hozzászólásnak jelenlegi közállapotainkhoz.

De igazából Beaumarchais Figaro házassága című darabjáról akarok írni - csak nem árt fölhívni a Maladypét ismerők és még nem ismerők figyelmét arra, hogy régi és újabb előadásait is itt, a Mikszáth téri lakásban játssza a csapat. Beaumarchais Figarója komédia, ezt szoktuk tudni; de hogy mennyire, pontosabban ennyire az, az Zsótér Sándor rendezéséből derül ki, karnyújtásnyira tőlünk. Az is kiderül persze, hogy a komédia mint olyan "velővel" bír, vagyis nem a tragikus árnyalat, hanem az immanens komédiai gondolat színezi át. Különösen azután, hogy Ungár Júlia dramaturg nemcsak meghúzta, hanem "lakásszínházira" írta a szöveget.

Tartottam tőle (nem szeretvén az interaktív színházat, pontosabban a magam érintettségét benne), hogy valamelyik szereplő egyszer csak hozzám lép, és kérdez valamit. De ilyesmi csak egyszer fordult elő, amikor a Figarót játszó Orosz Ákos figyelmeztette a tőle harminc centire ülő két fiút, hogy hagynák abba a beszélgetést, mert az őt zavarja. Igen. Nem szakította el a színházi "függönyt", csak felhívta a figyelmet a természetes munkamegosztásra: én játszom, te figyelsz. Ez a szabály.

A minimálfeltételek közepette minden súly és feladat a színészre hárul - a díszlet legföljebb maga a hely, a középső szoba, amelyben ülünk, és a belőle nyíló két kisebb, amelybe belátunk. Azért ezzel is volt némi munkája Ambrus Máriának.

Miként Benedek Marinak is az erősen eklektikus jelmezekkel; tornacipő és hosszú estélyi ruha - mind a szakadt változatból - közötti öltözetekben parádéznak a szereplők, és a jelmezekhez erősen hozzátartozik viselésük módja, ami már maga a színészi játék, ugye.

Orosz Ákos Figarója, ez a nem alattvaló alattvaló tud már ezt-azt az életről, mire Almaviva szolgálatába áll, ezért aztán vérében van a gyanakvás. És a tudás, hogy aki gyanakszik, az átverhető. És a küzdelem, hogy ez vele ne essék meg. Mégis sejtjük, hogy bármikor megeshetne, mégpedig a menyasszonyát, az érett Susanne-t játszó Tankó Erika bölcsességet sugárzó gesztusaiból. Zsótér a színészeknek "ágyaz meg" a pontos elemzéssel; egymáshoz rendezi a figurákat, és nemcsak a párokat, noha ez náluk a leginkább feltűnő: a fentin kívül a nőcsábászt inkább magának is játszó, semmint igaziból élő Almaviva (Tompa Ádám) és a férje gyermetegségét kissé rezignáltan unó Grófné (Ligeti Kovács Judit) viszonyában. Cherubin (Faragó Zénó) műfaja a gyerekes lángolás - semmi kétség, hogy nehéz sora lesz az élet útvesztőiben zsigerien jól eligazodó Fanchette (Fátyol Kamilla) mellett.

Szóval itt a nők az erősebbek (bár nem föltétlenül boldogabbak ettől) - és akkor még Törőcsik Mari Marcellinája is itt van.

Nem, nem feszíti szét a lakásszínház falait, és nem, nem játssza középre Marcellinát. Viszont motorja az előadásnak, azzal, ahogyan jeleneteiben szinte képtelenül széles skálán mozgatja a nőt: a hódítót, a cselszövőt, a sértettet, a könyörgőt, a győztest, az anyát, a beletörődőt, sőt belenyugvót. Váltásai és hullámai nemcsak a közönségre vannak hatással, hanem a játszótársakra is: mennek vele.

Az éjszakai jelenetben nemcsak azt élvezetes látni, ahogyan a rászedett férfiak besétálnak a csapdába. Hanem - és ezt ilyen közelről látni igazán jól - azt is, hogy ők ezt és egymást mennyire nem látják. Pedig - kéken ugyan, vagyis változott világításban, de - fény van. És mozgékonyan váltogatjuk a nézőpontunkat: most látunk, mert közönség vagyunk, most nem látunk, mert Almaviva vagyunk. Aztán a tapsnál leesik, hogy mennyire tényleg így van. Látod, nem látod - na, látod!

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2012