Koltai Tamás: Quousque tandem
Amikor belépünk a terembe, tizenketten ülnek egy alacsony, ovális plexiasztalt félig körülövezve. Rituálisan énekelnek. Papoknak, szerzeteseknek, sámánoknak látszanak. Szertartást celebrálnak. Egyforma köpenyt és csuklyát viselnek, arcukat alulról jövõ, rafinált sugarak világítják meg, vonásaikat árnyékra és fényre osztják. Monoton dallamok ismétlõdnek latin nyelven. Erõs gutturális hangok törnek föl. Elkötelezett együvé tartozást sugároz a hosszan tartó közös ének. Abbahagyják az éneket, éles, kihegyezett, artikulált prózára váltanak. Minden szó vág. Élénk, polémikus társalgás alakul ki, latinul. Humán tagozatú osztályba jártam, tanultam latint, ergo nem lehet elvárni, hogy megértsem. Immo vero, mondja Molnár Erika többször, nyomatékosan. Immo vero etiam in senatu venit, ugrik be automatikusan negyvenvalahány év után a kötelezõ memoriter, Cicero Catilina-beszédébõl. A színésznõ tisztán érvelõ, erõs meggyõzõdéssel beszél. Sötét árnyalatú, rekedtes hangja parancsol. A többiek replikáznak. Ellenérvelnek. Idõnként gunyorosan rákérdeznek. Két csilingelõ hangocska visszatérõen persziflál. Beszéd közben gesztusokat tesznek. Egymás felé fordulnak. Hullámszerûen fölállnak és újra leülnek, mint a futballstadionok közönsége. Elõttük az asztalon teríték. Tányér, evõeszköz, szalvéta, különféle színû ital kehelyszerû, óriás poharakban. Megnedvesített ujjaikkal a pohár peremét körbedörzsölve zenei hangokat csalnak elõ. Zenei karaktere, ritmusa, dinamikája van a beszédnek és a mozgásnak is. Az eszcájg egymáshoz és testükhöz ütésével zaklatott ritmusképleteket játszanak le. A szeánsz, amelynek részesei vagyunk, szakrális és törzsi jellegû. Beavatottnak érezzük magunkat, mert maguk közé engedtek, és egyszersmind kívülállónak, mert nem ismerjük a rituálé tartalmát vagy tárgyát. Kivételezettek vagyunk és profán kételkedõk. Bennfentesek és civilek. Zavarodottság és föloldódás között lebegünk, nem tudjuk, melyiket válasszuk.
A színház idõnként szükségét érzi, hogy visszatérjen a rituális gyökerekhez. A Maladype társulat Bolondok iskolája címû elõadását nézve a Szkénén, eszembe jut Seneca Oedipusa Peter Brook rendezésében. A londoni Nemzeti Színház társulata játszotta 1968-ban (akkor még) az Old Vicben. Ahogy beléptem a sötét nézõtérre, az oszlopok mögül, a földszintrõl és az erkélyrõl suttogó, sziszegõ, kántáló hangok törtek elõ. A kórus tagjai, szétszórva a szögletekbe, fokozatosan fejlesztették a mormoló zsolozsmát egyre erõsödõ dobolással kísért siránkozássá, jajveszékeléssé, õrjöngéssé. A szereplõk - köztük John Gielgud - lekottázhatóan deklamálva mondták a szöveget, melyet a kórus meghangszerelt süvöltésekkel, sikoltásokkal, nyögésekkel kísért. Esslin megjegyezte, hogy az Oedipus "kísérleti produkció, melynek jelentõsége túllép az olyan triviális meggondolásokon, mint a premiersiker vagy a közönség kielégítése". A rítusra általában akkor hivatkozunk, amikor éppen túlcsordul az ócska üzleti színház. "Sokunknak mérhetetlenül utálatos minden egyes elkoptatott konvenció", szögezte le a véleményét a Senecát rendezõ Brook. Az Oedipus évében megjelent könyvében, Az üres térben azt írta, hogy "a mûvészetekkel az életünket meghatározó láthatatlan folyamatokat akarjuk megragadni". A láthatatlan a rítusban ölt testet, ezért a szavak elértéktelenedését érzékelõ Brook nem sokkal az Oedipus után olyan elõadást rendez, amelyben a színészek ógörögül, latinul, avesztául (óperzsa rituális nyelven), illetve egy Ted Hughes által kreált mûnyelven adják elõ az Aiszkhüloszra épülõ Prométheusz-mítoszt. Az Orghast munkahipotézise ez a kérdés volt: "Létezik-e más nyelv a szavak nyelvén kívül, amellyel a szerzõ ugyanolyan pontosan fejezheti ki a gondolatait?" Ez a nyelv részint a gesztusok nyelve, részint fogalmi jelentést nem hordozó hangsorok (szövegek) tisztán érzékileg ható metanyelve. Brook, akit ezért a gyakorlatba is átültetett meggyõzõdéséért némelyek dilettánsnak neveztek, ebben az idõben kezdett dolgozni különbözõ iskolázottságú, háttérkultúrájú, egymás nyelvét nem beszélõ színészek csoportjával, azzal a céllal, hogy a kiürült konvenciók romjain létrehozzák a nyelv közvetítette fogalmiságot nélkülözõ, tisztán spirituális és rituális színházat.
Anélkül, hogy Balázs Zoltánt, a Bolondok iskolája rendezõjét Brookhoz hasonlítanám, meg kell állapítanom, hogy õ is a gesztikus és rituális nyelv segítségével hoz össze egy heterogén csoportot - és lesznek, akik õt is dilettánsnak fogják nevezni. Holott amit csinál(nak), lenyûgözõ. A címével idézett eredeti Ghelderode-darab, amely maga is meglehetõsen rejtélyes, éppúgy hivatkozási alap csupán, ahogy annak idején Aiszkhülosz sem volt több Brookék számára. A mûvészi mesterség titkát keresõ és mesterük ellen forduló, fogyatékos középkori bolondtanoncok "vizsga" elõtti lázadása, amellyel társadalmi elszigeteltségüket kompenzálják, és elfojtott ösztönüket élik ki, a Maladype elõadásában egy közösség önfelszabadítási és kitörési kísérletévé válik. A szerzetesi személytelenségbe zárkózott tizenegy "papnövendék" a vezetõvel (Molnár Erika) folytatott vita után kivetkõzik köpenybõl-kámzsából. A bábokból színes pillangók lesznek, spirituálisan elkötelezett testetlen lényekbõl testiségüket és egyéniségüket érvényesítõ játékosok, akik a csoportterápikus mozgások pszichofizikai játékai révén szabadítják föl eddig elfojtott személyiségüket. Ebben a mesterük, egy minden tekintetben virgonc, nem nélküli és kortalan törpe-gnóm (Soltész Erzsébet) az ellenfelük, akit végül rituálisan - marionett másának köteleit elvágva - meggyilkolnak, s ezáltal szabadságot nyernek.
A történetet én így dekódolom, mások talán másképp. Az elõadás verbális nyelve váltakozva latin, cigány és magyar; gesztusnyelve a könnyed és pontos csoportmozgás. (Koreográfus: Szöllõsi András.) A fogalmi jelentésnél fontosabb az érzéki érzület. A színészek - Nyári Oszkár, Dévai Balázs, Balogh János, Kálid Artúr, Parti Nóra, Sárközi Krisztina, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Bakos Éva, Oláh Zoltán, Horváth Kristóf - a csoportmunka elkötelezettjeiként személyiségük fölszámolása nélkül hajtják végre az együttes játék fantáziára, precíziós rugóra és Sáry László zenei struktúrájára járó parancsát. Egészen különleges teljesítmény a Soltész Erzsébeté: éles-monoton beszédhangja, filigrán figurájának testi könnyedsége, ahogy vízszintesen lebeg a falba vert ácskapcsokon, a "titkot" õrzõ tudós-mûvész-diktátor valóságfölötti és mégis életszerû jelképe. Ahogy magas homlokú törpe-mágusként fölhág a moszatpenészes falra, haját-testét kibontva nõvé válik, és ezzel egyidejûleg lezuhan az ablakokról a kárpit - díszlet-jelmez: Gombár Judit -, elénk tárva a város éjjeli látképét, az kultikus pillanat: a szabadulás érzéki metaforája.
Quousque tandem, kezdte Cicero; meddig tart még? Ti. a türelmünk. Az elõadás láttán kétféleképpen lehet föltenni a kérdést. Lesznek, akik ezt a másfél órát, lesznek, akik ezután a sok konvencionális, halott színházat ülik végig nehezen. Az utóbbiak közé tartozom.
Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2003