Panorámadíszlet terül el a Bárka Színházban Osztovszkij Vihar című tragédiájának előadásán. Betölti a hosszanti falat. A díszletnek díszletjellege van, festett kulisszákból áll, a háttér tájképet, domborzatot és eget ábrázol, elöl domináns járásként átlósan emelkedő lejtőt csatoltak hozzá, magasba érő szakasza alatt kivágtak belőle három "ajtót" a lenti közlekedéshez. Gombár Judit olyan színpadképet tervezett, amelyet operákhoz szoktak valaha, csakhogy míg a méretes zenepalotákban diszkrét távolságból nézzük a mégoly stilizáltan is (ál)realista hatásra törő látványt, itt benne ülünk a díszletben, mint egy műteremben. Pontosan erről van szó. Műtermi díszletről. Hogy a kiáltó szándékossághoz kétség se férjen, a rendező Balázs Zoltán behozza a filmforgatásokon használatos, síneken futó fártkocsikat, amelyekre ezúttal nem kamerát, hanem világítási eszközöket szereltek, és nem az operatőr közlekedik rajtuk, hanem a világosítók. A díszletezők ide-oda tologatják őket a jelenetek közben, ők pedig lámpáik fénykörével követik a szereplőket, vagy keresztezik az útjukat, mikor hogy kívánja a rendező. Néha azt kívánja, hogy a szereplők is ráálljanak a kocsira, Kabanovát például be-, Kabanovot meg kitolják rajta; az előbbinek a toalettjét díszítik, az utóbbi kereskedni indul selyemvégekkel. Van egy darus emelő is, amely forog és emel, a darura tűzött reflektor holdat vetít a háttérhorizontra.

Tiszta pszeudoforgatás valamely filmstúdióban.

És tiszta opera. Mintha operafilmet forgatnának. Időnként megszólal a cseh zeneszerző-zseni, Leoą Janáček Kátya Kabanova című operája, amelyet a Viharból írt. Gyakran párhuzamosan szólal meg a játszott jelenettel. Azt éneklik cseh énekesek csehül, amit magyar színészek beszélnek magyarul. Egyszerre, vagy majdnem egyszerre. (Nem kell megrémülni: nincs playback "utószinkron".) A késleltetett szinkronitás szépen, muzikálisan, jó tempó-ritmusban van megkomponálva. Általában az énekszólamok szüneteiben hangzik el egy-egy rövid prózai mondat, az első rész fináléjában például a zenei szakasz lezárásának pillanatnyi megszakítását kihasználva mondják azt, hogy "jó éjszakát". A "kvartett" közben nem is kell beszélni, a drámai helyzet zenei ábrázolásának kiegészítéseként elég, ha Varvara és Kudrjas, a tiltásokkal nem törődő szeretők megpróbálják erővel szétválasztani az egymásra találás eufóriájában vadul összekapaszkodó tragikus szerelmeseket, Katyerinát és Tyihont.

Ja, majd' elfelejtettem: a darab arról szól, hogy Katyerina és Tyihon egymásba szeret, de a fiatal nő anyósa, a zsarnok Kabanova, aki saját fiát is hatalmában tartja, leleplezi a viszonyt, s mivel nincs kiút, Katyerina öngyilkos lesz. Osztrovszkij színműve a drámairodalom emblematikus remeke. Ezt csak azért mondom, mert nem mindenki tudja. Végül is Magyarországon vagyunk. Színháztörténetünk lét lexikonszócikke, Pünkösti Andor és Kárpáti Aurél szerint például Osztrovszkij nem tudott jó drámát írni. Eldöntetlen, hogy így is gondolták-e, vagy csak a "jobboldali" Németh Antalon akartak ütni, amikor műsorra tűzte a Nemzeti Színházban. Bármelyik változat az igaz, annál rosszabb rájuk nézve. Mondom, Magyarországon vagyunk. Ha a dráma önmagában is erős, vajon a rendező művésziességének kiemelésén kívül szolgál-e valamit a kirakatba tett színházi artisztikum? Amikor ezt a kérdést fölteszem, eszembe jut gyerekkorom divatos clownja, aki nagy mutatványa előtt narcisztikus "Akrobat, óh!" kiáltást hallatott. Csak kiáltás van, vagy mutatvány is?

Úgy gondolom, Balázs Zoltán pályáján előrelépés a Vihar. Sorminta helyett drámai kompozíció. Stílushímzés helyett kísérlet emberi sorsok megragadására. A képi és a színészi stilizáció a konvenciók elkerülését szolgálja. Nincs helye naturalisztikus "drámázásnak", a pszichológiai színjátszást felülírja a gesztusnyelv és a koreográfia, bár ez a jelek szerint nem válik a színészek sajátjává. A Kudrjast játszó Tompa Ádám verbális közléseivel párhuzamosan ugrik és toppant; nem tudni, valójában kicsoda, de kétségkívül "figura". Kardos Róbert Gyikojként kiabál, és mindenkire puskát fog, kábé ebből áll a jelleme. Kálid Artúr az ezermester különc Kuligin szerepében piros esernyőjével (talán mert a villámhárítóval kísérletezik?) Mao-zubbonyba oltott szamuráj és értelmiségi rezonőr. Egy alkalommal a nyakából fejjel lefelé lógó Dévai Balázs mint Kabanov így mondja el sorsa rezüméjét; ennél erősebb a gunyoros lázadást tartalmazó búcsú a feleségétől, amikor anyját fixírozva ismétli el és fordítja visszájára annak zsarnoki instrukcióit. Varjú Olga nercgallér helyett kitömött nerccel páváskodó Kabanovája egyszerre tudja ikonszerűen és belső árnyalással hozni a nőstényi nagyasszonyt - nem vasorrú bába, hanem életélvező despota, aki skrupulusait nem vonatkoztatja önmagára.

Az előadás Tyihonja, Makranczi Zalán nem belülről átélt szerelmes, inkább világfias, elegáns, finom és idegen jövevény, akinek érzelmeiről, illetve azok őszinteségéről bizonytalan fogalmat alkothatunk. Annál inkább, mert váratlan csókban találkozik Katyerina húgával, a Fátyol Kamilla játszotta Varvarával. Ez a lélektanilag indokolatlan pillanat csak azért nem meglepő, mert nincs is értelemszerű oka, lényegében a taktilis kapcsolatokból fakad, abból, hogy a szereplők nem pszichológiai úton, hanem fizikai érintéssel kerülnek viszonyba, megragadják, átölelik, felkapdossák a másikat, egymás ruhái alá bújnak, Tyihon például egy alkalommal a cipőjén álló Katyerinát tartva lépked le a lejtőn. A csók ilyen véletlen, következmény nélküli érintés eredménye. A fizikailitást Bakos Éva járatja csúcsra, aki Fjoklusa zarándoknőből zilált, ősz hajú, öreg koboldot, aszott vajákost kreál, afféle szerelmi mindentudót, aki ugrókötéllel és korbáccsal eltáncolja a szexualitás misztériumát; hatásos figura, kár, hogy megszólalásai lerontják jelenléte erejét. Lélektani eszközöket Tompos Kátya használ - gyöngéden elrejtve - Katyerina szerepében, egyszerűen, ihletetten, melodrámai mellékzönge nélkül, belülről átszellemülve. Ahogyan végső búcsújánál - szerelme érzéketlen távozása után - a távolba, a semmibe néz, bal karja fennmarad a levegőben, s már akkor odaát van, mielőtt rendezői utasításra leereszkedne a függőleges falba vert ácskapcsokon, hogy aztán menet közben, állva haljon meg, az jelentős színészi teljesítmény. Tompos Kátyáról tudni lehetett, hogy ígéret, de csak azok tudták, akiknek nem derogált a József Attila Színházba járni, így aztán csodaszámba megy, hogy fölfedezték.

Sok erénye van a játéknak, kétségkívül artisztikus képzelőerő műve. Hiányérzetem a drámai gondolat elhalványulása miatt támad. Jellemző pillanat, amikor Varjú Olga mint Kabanova a tiltott szerelem fölfedezésekor elkurjantja magát: "Ide vezet a szabadság!" Erre a mondatra föl kellene nyerítenie a nézőtéri röhögésnek - a darab a szabadság megfojtásásáról szól, aminek Kabanova az emblémája -, de a közönség hallgatásba burkolózik, nem érzi találva magát. Dobroljubov azt mondta, Katyerina fénysugár a sötétség birodalmában. Az utóbbi körülöttünk van, csak a színház nem akarja észrevenni. Az előadásban sok a mesterséges fény, van benne lobogás is, de a dráma, az ember természetes jogainak eltiprása elleni tiltakozás - a mű lényege - elhamvad a szépségnek emelt oltáron.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2007