Osztrovszkij talán legkifinomultabb, legaprólékosabb műve a Vihar. Leoš Janáček nálunk kevéssé ismert (évtizedek óta nem játszott), mégis talán legremekebb műve a belőle készült opera, a Kátya Kabanova. Az tehát, hogy Balázs Zoltán szinte egymásra kopírozta a két művet a Bárkában, több mint véletlen.

Sőt. Mintha a Vihar egyfajta prózai lenyomat lenne az operához, hiszen egyes jeleneteket kifejezetten a zenés műhöz komponál meg a rendező. A zenés mű sokkal komorabb, szinte kísérteties hangulatot áraszt, így a Maladype és a Bárka közös produkciója is erre törekszik: komor, festett viharfellegek előtt, mintegy sziklaszirten - melyben szabályos hasítékok, mint sziklasírok húzódnak meg - játszódik a cselekmény, melyet szokatlan módon sínen, a nézők előtt mozgatott fejgépekkel derítenek. Janáček operájának központjában nem is a szerelmi háromszög hagyományos kliséje húzódik, sokkal inkább az a viszony, amely a férjet vagy a feleséget fűzi a férj anyjához. Balázs Zoltán rendezése is ezt hangsúlyozza: Marfa Ignatyevna zavart személyiségének Fjoklusa, a nyíltan őrültként kezelt zarándoknő tart tükröt. Letisztult, pontos képekben áll össze a dráma, melynek főszerepében Tompos Kátya debütál a Bárkán. Ugyancsak itt mutatkozik be először a Bárkán a Kecskemétről frissen átcsábított Makranczi Zalán.

Kónya Orsi, szinhaz.hu, 2007