Aki egyszer hallotta Empedoklész történetét, soha nem felejti el. E férfiú volt az, aki az Etnába vetette magát. Ilyen páratlan módja az öngyilkosságnak nemcsak borzongató, de sokat sejtető is. Akkor is beszédes, ha nem jegyezte volna fel a história, hogy filozófusi, politikai és poétai babérokra is tört a hajdanvolt szicíliai, aki elszenvedte. Sugallja a különbözés vágyát a halálban is, a tragikus vétségként számon tartott "hübriszt". Azt a gőgöt, amely az istenekkel méri össze magát.

Kevés olyan cselekvés van, amelyik eleve túlmutat önmagán. Bizonyára, ezért tartotta méltó tárgyának Johann Friedrich Hölderlin is, aki több drámát, illetve drámai töredéket szentelt az ókori hősnek. Kivételes műveket költői munkásságában, amelynek csakhamar, tizenkilencedik század küszöbén véget vetett a tébolya. Három opusza nyomán született az a tisztán fogalmazott változat, amelyet a dramaturg Góczán Judit társaságában a rendező Balázs Zoltán úgy írt meg, hogy csupán sejteti a különös, szinte horrorisztikus tűzhalált. Semmilyen teátrális eszközzel sem idézi meg, alighanem úgy érzi, hogy nem illene egyedi stílusához. Mintha csupán elszállna a lélek - a kétlelkű - Empedoklészból.

Az egyéniség mindig szembeszökő jegyeket mutat. Ez már elmondható Balázs Zoltánról, aki hol a Maladype Társulattal, hol a Bárka Színházzal hozza létre rendezéseit, hol ezek közös produkciójában, mint most is, ez utóbbi nagytermében. S olyan munkatársai vannak, akik maguk is összetéveszthetetlen világot teremtenek meg, mind a látvány, mind a hangzás tekintetében, ugyanakkor hajlanak arra, hogy kövessék az újabb irányokba. De ezekről később essék szó.

Megint fehér és fekete. Egy hosszú-hosszú asztalon fehér az abrosz, végeinél egy-egy fehér törzsű-ágú fa. Az asztalfőn ülő Empedoklész hosszú, fehér szőrű bundát visel. A terítés szertartását végző Manész fekete frakkot, földig érő szárnyakkal, fekete fejfedőt. Az agrigentumi férfiak fehér nadrágot, fehér mellényt, fehér parókát hordanak. A nőkön fekete vendéghaj, fehér csipkefátyollal, fehér a szoknya, fehér a ruhaderék, a fűzősen szoros-merev felsőrészből, a keblek kibuggyannak a bimbók holdudvaráig. Gombár Judit mégis oldja az igenként és nemként feleselő fehéret és feketét. Dereng az asszonyi bőr, lobog az ajkak vöröse.

Megint kitartott magánhangzók, pattanó mássalhangzók. Ütőhangszerek, amelyek mozdulatokat kísérnek, tartalmat nyomatékosítanak, egyszer tagolnak, másszor kötnek. Amit Sáry László komponált, Mogyoró Kornél szólaltatja meg, nemkülönben a színészek, a végkifejlet előtt például a recitativókra hajazó dialógusban. De annak-előtte felhangzanak olyan tercettek és kórusok, amelyek a hozzájuk rendelt mozgással együtt inkább meghökkentenek, semmint meggyőznek.

Az újító törekvés nem kétséges, karakterek és humor felé tapogatózik. Egy csacsacsázó csoport a színre vivői pellengéren. De a reppelő férfi hármas inkább furcsa, mint leleplező. Leginkább a roma ritmusok lelnek helyet maguknak abban a koreográfiában, amelynek tartalmas szövetét mégiscsak a lassú mozgások, kimért gesztusok, a műgondról árulkodó stilizáció adja. Ahol rendre összezárt ujjú kezeket látni, nyomatékos lesz azoknak a halottmereven széttárt ujjaknak a látványa, amelyek végül, az immár terített, virágokkal és gyertyákkal díszített asztalon heverők közül merednek elő gyertyafényben.

Afféle ravatalnak is tetszik a záró kép. Nemcsak Empedoklészt búcsúztatja, de mind a többieket is. Mindazokat - a népből, a tömegből, akár közülünk valókat -, akik eleinte istenítik, majd kárhoztatják, végtére is, kései gesztussal soraikba visszafogadnák a bölcset, aki különbözik tőlük, sőt: éppen a különbözésben leli fel létének értelmét.
Ezért is csúcspontja az előadásnak az a monologikus jelenet, amelyben Kálid Artúr az eufóriáig szítja Empedoklész halálra szántságát. Ekkortájt szólal meg először Manész szerepében Dévai Balázs, éppoly nyomatékkal, mint ahogyan a rituális terítést némán végezte. A jelenlét súlyát mindannyiuknak kell gyakorolniuk a közönségre. A szolgáló odaadást, hűséget mutató Pauszianasz alakjában Horváth Kristófnak éppúgy, mint a köpönyegforgató, azaz identitást is cserélő Oláh Zoltán, Balogh Rodrigó, Szabó Gábor hármasának. Az asszonyok közül Bakos Éva papnői elvakult gyűlölködése tűnik ki, az elevenebb Soltész Erzsébet s a tartózkodóbb Varjú Olga mellől. A fiatal nők triászában pedig Fátyol Kamilla nyiladozó személyiséget, Varga Gabriella érett választékosságot, éteri finomságot mutat, míg Parti Nóra szerelmes Pantheája úgy életteli s érzéki, hogy a szellemi társat is sejteti.

A kivételes formakultúra mindig is jellemezte Balázs Zoltán színimunkáit, most is jellemzi. Meglehet, hogy például a Teomachia barbár miliője nagyobb erejű látványt mutat, mint az Empedoklész, amely az antik Dél, nemkülönben Hölderlin korának és a mi korunknak ízlését tükrözi. Ugyanakkor szembeszökő, ahogyan e rendezői világ hermetizmusa, sterilen kezelt zártsága valamelyest megnyílik, az elvontsága már-már helyet ad a történetnek. Még egyszer megérjük, hogy látjuk a hős megrendítő halálát is. Nemcsak egy jelet észlelünk, de megsiratunk egy embert. Értelem és érzelem - korántsem mondanak egymásnak ellent.

Bogácsi Erzsébet, Kritika, 2006