Semmi kétségem afelől, hogy számtalanokat elrettent majd a Bárka Színházban látható Theomachia megtekintésétől az a sok bonyolult és magvas magyarázat, amellyel pedig tudós kollégáim épp az előadás megtekintésére biztatnák a színházrajongókat. Én azt mondom: nem könnyű előadás, jobb megadni magunkat neki mindjárt az első percben.

Semmi kétségem afelől, hogy számtalanokat elrettent majd a Bárka Színházban látható Teomachia megtekintésétől az a sok bonyolult és magvas magyarázat, amellyel pedig tudós kollégáim épp az előadás megtekintésére biztatnák a színházrajongókat. Én azt mondom: nem könnyű előadás, jobb megadni magunkat neki mindjárt az első percben.

És akkor fogadjuk el: az van, amit látunk-hallunk, és azt jelenti, ami elsőként eszünkbe jut róla. Balázs Zoltán azért fogott neki a lehetetlennek látszó feladatnak - hogy színházi köntösbe bújtassa Weöres több mint fél évszázaddal ezelőtt írott oratorikus drámáját, ami inkább költemény -, mert el akarta mesélni nekünk, mire jutott Kronosz, az ifjú titán. Aki, mint tudjuk, bármi áron meg akarta őrizni a hatalmát. Ezért aztán ellene feszült az isteni jóslatnak - miszerint saját fia fogja majd megfosztani ettől -, és sorra fölfalta saját gyermekeit, mígnem a csecsemő Zeuszt anyja és a többiek - például Kronosz saját anyja is - elmenekítik apja elől, akit kővel etetnek meg a gyermek helyett. De van kenyér is. Ne hajoljunk el a kézenfekvő üzenet felé, hogy ugyanis aki túlzottan belezúg a hatalomba, az rosszul végzi - ez az előadás nem erről szól.

Hanem arról, hogy e szimplábbnál is szimplább rezümé intenzív és teátrális formát ölt a Bárka nagytermében, melyről én most éreztem először igazán, hogy rászolgál a nevére: tényleg vívóterem, s mi hosszában, a pást mellett ülünk. Még pást is van; hisz mi másnak lehetne nevezni azt a két keskeny, játszi fénycsíkot, melyek egymással szembemennek, nőnek és fogynak, miközben a végpontjukon két szereplő, a Rheát játszó Spolarics Andrea és az Okeanoszt játszó Szikszai Rémusz a keleti színházat idéző tánclépésekkel és intonációval épp megmenti a jövőt.

Vannak nagy vörös leplek is; föltekerednek és lehullanak. Előttük-mögöttük a Kar, avagy a kurészek lendítenek bennünket tovább a történettel együtt, miközben ők adják azt a mitologikus-sejtelmes alaphangot is, mely ezt a szertartásos színházat a leginkább jellemzi. Ki-ki tánccal és énekkel, kántálással és testtartással hozza a szerepét; bejátszanak mindent, vízszintesen és függőlegesen is - Gombár Judit parádés díszlete nemcsak egészében kápráztatja el a nézőt, hanem elemeiben is elgondolkodtatja. A mozdulatlan Kronosz mögött fenyegetően magasló óriási kerék a játék végén széthasad, két fele vízszintesre fordul, s a tetején lel majd menedéket mindenki, aki megmaradt a jövőnek. A Föld ez, mondjuk. Vele szemben egy háló, a szülés és születés helye; de van emeleti folyosó is, csigalépcső, melyen egyfolytában megy valaki föl és le, önmagában is mint egy zsolozsma, imamalom vagy maga az idő; és van süllyesztő is: ott menekül meg a kis Zeusz.

A tér és az előadás mértani és drámai közepén pedig Kronosz áll, hatalmas, ránézésre is súlyos fekete palástban, mert hatalmas istenség ő, mozdulatlan, erős és tragikus alak. Béres Ilona moccanatlanul állja végig a több mint két órát, s bár ez a moccanatlanság önmagában is erőteljesen drámaképző elem, az alakításnak "mobil" része is van: Kronosz reszelős, mélyre csúszott hangja fenyegető, pusztító. Aztán amikor a végén megsemmisül - merthogy annyira önazonos, annyira csak a hatalom, a zsarnoki hatalom maga, hogy amikor az megszűnik, megszűnik ő is -, kilép belőle a törékeny színésznő, aki maga volt a tartás és a súly, hogy egy szál ingben ő is fölmenjen a többiek közé, s együtt mondja velük az utolsó verset.

Béres alakítása lenyűgözően alázatos. Minimális színészi mozgástérben úgy mutat erőt, fenyegető hatalmat, hogy mintegy magától fordul pusztulásba, önpusztításba a végén. Amikor Kronosz lassú mozdulatokkal kitépi óriási fekete sörényét, máris halott: ezen a nyelven beszél ugyanis Balázs Zoltán társulata. Jelképekkel és képekkel, zenével, tánccal, fénnyel és sötéttel. Varga Gabriella, Soltész Erzsébet és szinte mindenki remekül beszéli ezt a nyelvet, melyben van botos tánc, fejhang, megemelt gesztusok; szóval jó sok minden a szokásos szavakon és mozdulatokon túl, melyekből viszont eléggé kevés van.

A közönség már a tér szokatlan megszervezésével, a jó tágas premier plánnal is érzékeli: itt a történet részesévé akarják tenni. Ráadásul, merthogy hosszú sorokban ülünk, kinek-kinek saját és sajátos nézőpontja van, válogathat a hangsúlyok közt, amelyek a terem minden szögletében bőven teremnek. A ritmus - kitartott, egyenként hosszas, viszont sűrű jelenetsor - szintén segíti a figyelem koncentrációját: miközben egyáltalán nem muszáj minden gesztust, minden - sokszor szimultán - színpadi jelzést a szó hagyományos értelmében megértenünk, muszáj az előadás érzelmi-érzéki hatókörén belülre kerülnünk ahhoz, hogy a szereplőkkel együtt, az ő segítségükkel átéljük ezt a sorstragédiát. Valójában nincs másról szó, mint a közhelyről: beavatott nézővé kell válnunk.

Viszont van, aki beavat. És így végtére nem is nehéz.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2004