Dömötör Adrienne: A teljesség felé
A színpadon: a megszemélyesített idő folyamatos és hangsúlyos jelenléte. Titokzatos, szoborszerű alak lépdel lépcsőfokról lépcsőfokra – mozgásának kezdete és vége ismeretlen marad előttünk. (A nézőtérre való megérkezésünkkor már tartott az út, s még nem fejeződött be, amikor az előadás végén elhagyjuk helyünket.)
A Weöres-műben: az idő keletkezésének, majd felismerésének korszaka; az időtlen létezéstől a szabott idejű életig vezető út. Mitológiai történet az idő megismerése kiváltotta tudás (saját végességünk tudata) keserűségéről, az ősteljesség visszavonhatatlan elvesztéséről. „Az élet jár és meg nem állhat féluton, sem csókkal, sem kölönccel meg nem kötheted.”
Weöres oratórium-drámája: az Apollodórosz megírta Mitológia első lapjainak szabadon kezelt, költői feldolgozása, amely az ősistenek harcát és az első földlakók életre ébredését idézi meg. A cím az „istenek harcá”-t jelenti: Kronos legyilkolta apját – Uranost, az első istent –, majd felfalta utódait, hogy ne legyen, aki hatalmára törhet. A gyermek Zeusnak azonban a földlakó Kúrészek segítségével sikerül megmenekülnie, s felnővén megöli apját. Így váltja fel az élettelen lét, Uranos korszakát az eleven életé, Kronosé, majd az értelemé, Zeusé. „És majd homályba nyomja őt egy mégkülönb, így nő a létezés a teljesség felé.” A mű Aiszkhülosz-apokrifet létrehozó briliáns játék a drámaformával, amelybe azonban pogány népköltészet-imitációkat is beépít a szerző.
Az előadás: a Weöres-mű szabadon kezelt, markáns színpadi látomássá formált feldolgozása, amely a történethez kortól-tértől független zenét rendel (Sáry Lászlóét, Mogyoró Kornél és Gavodi Zoltán előadói közreműködésével), magyar népdal-imitációkat is magába foglalva. A színpadra állítást leginkább meghatározó elemként pedig erősen épít a keleti (japán, kínai) színjátszás kifejezéskészletére: stilizált játékmódjára, mozgásformáira, vizuális hatásaira.
A rendező, Balázs Zoltán és a színház vendégekkel kiegészült társulata nem hitte el – amit a szakirodalom olyan szívesen emleget –, hogy a fiatal költő Theomachia című alkotása nem színpadra való mű. S ahogy Weöres a mítoszhoz fordult, hogy eszméket érzéki alakba önthessen, úgy alakították ki a színre állítók az előadás többféle szálból összesodort nyelvezetét, hogy a verssorokat a színpadon érzéki formában szólaltathassák meg. (A kultúrkörök együttes megidézése az író szelleméhez hűséges fogás, hiszen Weörest nem egyetlen mítoszkör, hanem a mítoszokban feltárulkozó mindenség foglalkoztatta.) S vannak elég bátrak a nonverbalitás oltárán a szöveg nem jelentéktelen részét is feláldozni: bizonyos részek kimaradnak, mások pedig jelentősen átalakulnak: az értelmüket még el nem nyert Kúrészek és a végzete beteljesülte miatt eszét vesztő Kronos visszafelé ejtik a szavakat, sajátos halandzsanyelven szólalva meg így. (Szintén Weöresül, ha tetszik.)
Az előadás fekete-vörös-fehér világát Béres Ilona Kronosa uralja. Középen áll, előadáshossziglan szinte mozdulatlanul. Arcát bunraku bábúszerű maszk fedi. Csakis hangjára és színészi kisugárzására építhet tehát, ám alakításának így is hihetetlen ereje van. Tiszteletet parancsoló, félelmetes, majd már csak szánandó. Varga Gabriella kizárólag stilizált gesztusokra hagyatkozva, nagyszerűen mutatja meg a föld alatti száműzetéséből visszatérő Gaia vakságát, öregségét, és a mégis benne feszülő erőt. Soltész Erzsébet lenyűgöző tánctudással állítja elénk Typhon (a tájfun névadója) harcát az új világ trónkövetelője ellen.
Fantáziadús, izgalmas produkció született a Bárka színpadán. Az előadás színpadi hatása azonban – legalábbis e sorok írójának – mégis alatta maradt az irodalmi mű költői hatásnak. Ennek oka például az alaptörténet nem mindig világos megjelenítésében, egyes részeknek a nézői figyelmet próbára tévő hosszadalmasságában kereshető, és olykor a jelenetek felfejtését bonyolító, nehezen értelmezhető, akár a későbbi szöveg ellenállásába ütköző utalásokban is. A korábban említetteken kívül ugyanakkor további érdeme az előadásnak, hogy az istenek harcát meghagyja a maga örökérvényűségében, és nem hajlik aktuális politikai parabolává az egymást váltó, hatalmukat megdönthetetlennek hívő zsarnokokról.
Dömötör Adrienne, Zsöllye, 2004