Megértem, nagyon is megértem a fiatal Balázs Zoltánt, amikor úgy döntött: a Bárka színpadához, lehetőségeihez igazítja Weöres Sándor Theomachia című oratóriumdrámáját. Végtére is az Istenek harcában minden együtt van - a görög mitológiától, sorstragédiától kezdve a metafizikai szorongáson át a költészet bűvöletéig -, ami megmozgathatja a teljesség igényére vágyó, tehetséges színész-rendező fantáziáját. Már a kiindulópont, a gyermekeit felfaló Kronos könyörtelensége, hatalmát féltő őrülete is többértelmű gondolatokat sugallhat. Némi leegyszerűsítéssel utalhatna például a 20. századi diktátorok, Hitler, Sztálin, Mao, Ho Si Minh és a többiek történetére, rémuralmára.

Ám Weöres Sándortól - gondolom én -, nagyon távol állhatott a közhelyekbe kapaszkodó, szájbarágós aktualizálás. Legfeljebb azt “engedélyezte” számunkra, hogy az Uranosz-Kronosz-Zeusz, a tökéletes isteni hármas halálos vetélkedőjéből a világ és az ember tökéletlenségére, ismétlődő őrületeire asszociáljunk. (Sajnos, találóbb közhely nekem se jutott az eszembe.) Balázs Zoltán is csak nyilatkozataiban emlegette a Kronosz-kultusz és a modern diktátorok közötti nyílt-közvetlen párhuzamosságokat. A roppantul látványos, szuggesztív előadás éppenséggel távoliságával tüntetett. A kortalanságot hangsúlyozta Gombár Judit vörösben és feketében tartott tágas díszlete, a jelmezek, a ruhák, a köpenyek sokszínűsége. A rafinált szabásmintákban, az övek, a fejfedők, a lebegő, levegős leplek különös vonalaiban, a parókák és a maszkok riasztó-rémületes rajzolataiban felfedezhettük a japáni, az indiai, az óegyiptomi kultúra gazdag motívum kincseit, hagyományait. A “kultúrák találkozását” idézte Sáry László zenéje, az ütőhangszerekre és mély, emberi torokhangokra komponált különös, félelmetes “tam-tamja”, világzenéje, és a kórus fantasztikusan változatos koreográfiája.

Balázs Zoltán tulajdonképpen csak kiindulópontnak tekintette Weöres Sándor oratóriumát, ahonnan hatalmasat dobbanthatott a merész elképzelések színpadára. Ebben a különös világban, Weöres gyönyörű, kifejező versezete sóhajokra, sírásokra, kiáltásokra, suttogásokra, és szimpla hangokra tagolódott. Már az előadás kezdetén - kórusilag - gömbölyűre kerekedtek az ó-betűk, mélyültek, dörömböltek az ú-k, visítottak, sikoltottak az í-k, sziszegtek az eSz-ek. (Szkárossy Endre és a hangköltészeti artikuláció hívei bizonyára elájultak volna a gyönyörűségtől.) És amikor csúcsra ért a dráma, már visszafele szóltak, sóhajtottak, kiáltottak a verssorok. Jelezvén: az istenségek lelkében tomboló, drámai folyamatok, fájdalmak már megközelíthetetlenek a szavak egyszerű szép rendjével. (Gondolom én, de nem biztos, hogy igazam van. Az is megeshet, hogy puszta provokáció, modorosság az egész.) A fiatal rendező szerint “metakommunikatív színháznak,” vagy “kaktusztejnek, gyöngytyúknak” is nevezhetnénk adaptációját. Nem az elnevezés a fontos. Mi “szétszedjük a szavakat, és mint a gyerek gügyögünk, próbáljuk újra összerakni a hangtöredékeket, új szavakat találunk ki...” Ami biztos: a hangi hangicsálás, a szokatlan előadásmód hihetetlen odaadást, precizitást követelt a színészektől. Béres Ilona teljesítménye már fizikailag is óriási erőt feltételezett. Két órán keresztül, fegyelmezett, tüntető mozdulatlanságban állt a színpad közepén, Kronosz, a kegyetlen uralkodó súlyos jelmezében, szörnyű, félelmetes maszkjában, tépett, nehéz parókájában - és csak a hangjával játszott. Mély, meleg tónusú, hatalmas hangja, olykor férfiasan erőltetett erőszakossággal tombolt. Betöltötte a teret. És amikor visszafele mondta a magány, a bukás monológját, akkor is valahogy megőrizte, visszaadta a Weöres-versek zeneiségét, gyönyörűségét. Spolarics Anreának is - Rhea szerepében - száz hangja volt a gyerekeit elvesztő anya fájdalmára. A Földanyaként jajongó Varga Gabriella remekül játszott, forgott, perdült hatalmas botjával is. Soltész Erzsébet szédült, eltévedt Pucként bóklászott, táncolt Kronosz szolgájaként a sziámi istenségek csupa bikini, csupa csillogás jelmezében. A férfias, a tartózkodó Okeanosz, (Szikszai Rémusz) tökéletes zeneiséggel szólaltatta meg Weöres pompás alexandrinusait. Egyből adta az igazságot.

Balázs Zoltán Theomachia-kompoziciója alapvetően különbözött a hagyományos színházi produkcióktól. Látványvilága lenyűgözött. Mégis, amikor hazaértem, boldogan lapoztam át Weöres oratóriumát. Hogyan is volt egykor, amikor titánok egyike, Uranosz és Gaia fia, Kronosz levágta apja nemi szervét, letaszította az égből, és magát nevezte ki a mindenség urának. S hiába falta fel gyermekeit, hatalma mégis elveszett. Legkisebb fia, Zeusz által. Mert “Az élet jár és meg nem állhat félúton, / sem csókkal, sem kölönccel meg nem kötheted, /.../ Így van - hiába rugdalózol ellene.” Weöres verssorai, most is, mint mindig elcsábítottak. Álmatlan álomba. Pedig nem is visszafele, hanem egyenesben hívtak, szólítottak.

Gantner Ilona, Vasárnapi Hírek, 2003