Az előtérben kedvesen figyelmeztetnek minket, hogy mobiljainkat még ott kapcsoljuk ki, s odabent a lehető leghalkabban foglaljuk el a helyünket, mivel az előadás az ajtók kinyílásának pillanatában már tart. Amint belépünk a rejtelmes, vörös félhomályba, "suttogások és sikolyok" közé, illetéktelen leskelődőkké válunk, akik véletlenül egy szertartás kellős közepébe csöppentek (l. a Maladype Bolondok iskolája elõadását). Nem ismerjük ezt a vallást, ezt a rítust, nem vagyunk beavatottak. Legtöbbször mintha egy vastag - sokszor egyáltalán nem, máskor meg túlzottan zavaróan fényáteresztő - üvegfal lenne nézők és játszók között. Nem olyan fal ez, ami a színházban általában ott magasodik a nézőtér és színpad közötti vékony határmezsgyén. Azokban a színházakban egy idő után mégiscsak oldódik a feszültség, eltűnik ez a fal; minden, ami a játéktérben történik, "olyan, mintha velünk is történne". Itt és most azonban nem. Képtelenség azonosulni az ősi vallás, a pogány rítus vörösbe öltözött papjainak monoton kántálásával, visszafelé mondott, ritmizáltságában is (vagy épp attól?) barbár énekbeszédével. Kitaszítottak vagyunk, akik már elfelejtették, és még nem tanulták meg (újra) ezt a nyelvet. Természetes, hogy nem is mindig értünk meg mindent - vagy erre nincs is szükség?

Ezzel függ össze a kérdés: elsősorban mire akar hatni ez a színház? Banális megfogalmazásban: az érzelmeinkre vagy az értelmünkre? Mindkettőre és egyikre sem, valahol a kettő határvidékén van az igazság. Inkább a bennünk szunnyadó ösztönök, a csupán érzékszervekkel felfogható (vagyis szavakkal alig-alig megragadható) minőségek estéje ez. Weöres Sándor egyszerűségében nehéz, gyönyörű, költői szövege, súlyos szavai egymás után többször elhangzanak, újra és újra megismétlődve zuhannak bele a kozmosz hideg csöndjébe. Artikulálhatatlan ősérzések gomolyognak körülöttünk a Bárka Vívótermében. "Világok harca" is ez: látjuk-halljuk-érezzük az új világ megszületését, a régi pusztulását, beleveszését a sötétségbe, ahonnan az előbbi érkezik. Az esetleg elkalandozó figyelem korlátok közé szorul, nincs menekülés Kronosnak az egész tér minden zugát betöltő hatalma elől. Minket, nézőket is megfojt, felfal, ahogy gyermekeivel tette-tenné, ha nem jönne el a felszabadító vég, ahol az addig összegyűlt óriási feszültség ellobban, mint végül az apró láng az új kor emberének, a Fiúnak/Zeusnak (Horváth Kristóf) a kezében, hamuval borítva be fiatal, majdnem ruhátlan testét.

Kronos (Béres Ilona) jelenléte magától értetődő, a (még csak körvonalaiban létező) világmindenség közepében áll rezzenetlenül, (el)mozdíthatatlanul; pengevékony száját épphogy résnyire nyitva adja ki rövid, kegyetlen (a hangszálakat sem akárhogy próbára tevő!) parancsait. Erős fekete vonalakkal tagolt szürke-fehér arc, hosszú, koromfekete zilált haj. Kronosszal még hatalma teljében találkozunk, de napja hamarosan leáldozik. Három lányát és két fiát falta fel eddig attól való rettegésében, hogy uralmát valamelyikük megdönti, mint azt ő is tette korábban apjával, Uranosszal. A félelem az egyetlen érzelem, ami minden tettét, gondolatát irányítja. Éppen emiatt nem lehet mégsem korlátlan úr: Kronos már-már betegesen retteg a Moirák megkerülhetetlen rendelésének beteljesedésétől.

Ez a zsigeri félelem válik megalapozottá, amikor felesége, Rhea végre ellene fordul, s titokban Kréta szigetén nevelteti legkisebb gyermekét, férjének pedig a csecsemő Zeus helyett egy követ tálal fel. Spolarics Andrea Rheaként tökéletes ellentéte hideg, érzéketlen férjének: csupa lobogás, szenvedély, vibráló életerő. Anyasága mindeneknél előbbre való: az előadás már említett, különös hangulatú nyitánya azzal válik teljessé, hogy a Kronos nevét kántáló papok szertartása közben a nézőtér két része közé kifeszített hálón Rhea életet ad egy gyermeknek, akit a szolgák azonnal Kronos asztalára helyeznek. Kronos testvére, Okeanos segít Rheának megszabadulni vérszomjas férjétől: Szikszai Rémusz határozott hangon ad tanácsokat az anyának, nem térítheti el Rhea félelme sem ura bosszújától. Okeanos természetesen nem saját tervében, hanem tőle független erőben, a végzetben bízik.

Vannak ugyanis ebben a (színpadi) világban olyan dolgok, amelyek Kronostól (és minden/ki/ mástól) függetlenül működnek - ilyen a háttérben egy magas csigalépcsőn az előadás egész ideje alatt le- és feljárkáló, fején madárkalitkát hordozó elfátyolozott - Magritte-festményt idéző - nőalak. Ki lehet ő? Legkézenfekvőbb talán a minden teremtmény sorsa iránt közömbös Időre asszociálni a különös alak láttán. Az idő amúgy is fontos tényező ebben az előadásban: ismert, hogy Kronost már az ókorban az "Időatyával" azonosították, részben annak alapján, hogy a - Homérosznál - "horgas eszű" istenség múltját (elődjét, Uranost) és jövőjét (utódait, így többek között Zeust) egyaránt elemészti. A Kronos/Béres Ilona mögötti óriás kerék, majd "kizökkenése" a csúcsponton és széthasadása is az idővel, egy új időszámítás kezdetével függ össze. Vagy netán a három Moira vészjósló, a dolgok derűs felszíne mögött rejtőzködő, de mégis mindig jelen lévő hatalmának képviselője ez a jelenés a lépcsőn? A zord sorsistennőket többször emlegetik a színen, de testi valójukban sosem jelennek meg előttünk - a lefátyolozott alak mintha néma felkiáltójelként figyelmeztetne mindünket közös végzetünkre.

Túlságosan didaktikus tanulságnak tűnhet, de mégis: régi és új, barbár és civilizált, sőt, akár pogány és keresztény (a sor folytatható) összecsapása, meg az utóbbiak győzelme a mű alaptémája (a téma az ókoriakat is izgatta, l. Euripidész Bakkhánsnőkjét vagy Aiszkhülosz Perzsákját). Közhely, hogy az európai civilizáció alapjait a keresztény-zsidó kultúrán kívül a görög-római világ rakta le. Weöres 1938-as "oratóriumdrámája" sorsdöntő jelentőségű pillanatokat ábrázol ebben a folyamatban: az első jelentős "paradigmaváltás" szemtanúi lehetünk. Bár Kronos is ugyanúgy vált meg atyjától, Uranostól, mint teszi majd vele fia, Zeus, Kronos trónra kerülésével valójában még nem változott semmi. Az olümposzi panteon csak Zeus hatalmának megszilárdulása után alakul ki, vagyis ő az a "homo novus", akinek győzelme révén mai világunk megszülethetett a káoszból.

Balázs Zoltán átgondolt rendezése szembenéz az itt elősorolt problémákkal - megnyugtató választ azonban mintha nem mindenütt kapnánk. Nem kell túlságosan bensőséges kapcsolatba kerülnünk Weöres Sándor költői szövegeivel ahhoz, hogy felismerjük, művészetében milyen óriási szerep jut a hangzásnak, és még inkább az általa kiváltott-felidézett hangulatoknak, impresszióknak. A rendezés gyakorlatilag ezen a felismerésen alapulva az ősi témához igencsak ősi módszerekkel is nyúl, így jut el a (szó)mágiához és a (mostanában megint terjedőben lévő) rituális színház irányába. A szavak az elhangzásuk pillanatában önálló életre kelnek, megismétlésük, variálásuk, visszafelé mondásuk, vagy másutt a mondatoknak akár egyes hangokra való széttördelése új dimenziókat nyitnak a néző számára (ezért hangozhatnak el a költő más művei, így a Dob és tánc című is). Weöres szövegeinek zeneiségét tovább erősíti az ütőhangszereknek juttatott nagy szerep (Mogyoró Kornél), illetve a néhol már földöntúli régiókba invitáló énekhang is (Gavodi Zoltán).

A közel két és fél órás, szünet nélkül játszott előadás ezen az íven állva építkezik, s mindeközben a legváltozatosabb technikákat próbálja szerves egésszé alakítani. Ezért kerülhet egymás mellé a magyar népdalra emlékeztető ének és a "barokkos" kontratenor ária; az antik görög téma és a keleti, statikus színjátszás bizonyos külsődleges elemei (így a térszervezés meg a jelmezek, mindkettő Gombár Judit munkáját dicséri); Weöres Babitsnak ajánlott veretes szövege és a belőle-általa kibomló régi-új mágikus költőiség.

Balázs Zoltán rendezését kötelező megnézni a Bárka Vívótermében. Nem az évad legjobb előadása, de az biztos, hogy következetlenségei mellett is a legizgalmasabb és legköltőibb próbálkozások között kell számon tartanunk. Érdemes talán rendezői útkeresésének egy újabb állomásaként felfogni; nem annyira kész mű, mint inkább (remélhetőleg) előre- és (az eddigiekre - Bolondok iskolája, Jacques vagy a behódolás - történő) visszautalásokkal teli, rengeteg munkával tető alá hozott gondolati építmény.

Jászay Tamás, Criticai Lapok, 2004