Sőregi Melinda: A kapitány kockáztat

A Bárka Színház új bemutatójával ismét nagy kockázatot vállalt. A fiatal Balázs Zoltán (aki színészként is tagja a társulatnak) Weöres Sándor eddig nem játszott költői művét, a Theomachiát állította színre. Az évadnyitó Romeo és Júlia vegyes fogadtatása után nagy szüksége volna a színháznak egy jóízű, a szakma és a közönség körében egyaránt sikert arató előadásra. A Bárka azonban a nehezebb úton indul – vállalva a kudarc lehetőségét is.

Balázs Zoltán eddigi rendezései a Maladype Társulattal bíztató kritikai sikert arattak. A szakma a jövő nagy reménységeként tartja számon a fiatal alkotót. A Maladype előadásai igyekeznek a magyar és a cigány kultúrát egyaránt kiindulópontként kezelni, miközben új és érvényes művészi formákat is keresnek. Balázs Zoltán munkáira jellemző például a nyelvi játék: nem ragaszkodik ahhoz, hogy a néző az értelmével fogadja be a szavakat, inkább az érzékekre próbál hatni, mint például a Jacques vagy a behódolás esetében, mely szinte teljes egészében lovári nyelven játszódik. Erős színpadi hatásokat kelt a koreografált mozgásokkal és az ismeretlen nyelv zenéjével. Feltűnő az is, hogy Balázs Zoltán rendre olyan darabokat rendezett a Maladypével, melyek egyén és közösség, diktátor és tömeg viszonyát járják körül.

Illeszkedik a sorba a Jacques... és a Bolondok iskolája mellé Weöres műve is. Más azonban a helyzet, az apropó. A Bárka üzemszerűen működő repertoár-színház, és nem rokonszenv alapján szerveződő független csapat. Hosszú évek során nyilván érett alkotóközösséggé válhat majd a társulat, de egyelőre még egymás mellé szerződtetett tehetséges emberekről van szó, akik mind különböző színházi eszményképek mentén dolgoznak. Balázs Zoltán erős koncepciója feltételez egyfajta elhivatottságot, közös szellemiséget, közös munkamódszert, melynek hiánya puszta stílus-demonstrációvá változtathatja az előadást. Hasonló "banánhéjon" csúszott el - emlékeim szerint - a Mohácsi János rendezte Vészmadár is: minden benne volt, ami a Mohácsi-előadásokat félreismerhetetlenné teszi, mégsem működött a színpadi konstrukció, egyenként mutatták magukat az alkotó elemek.

A rendező előzetes koncepciója hozzáférhető a Bárka honlapján: "A Theomachiát, amelynek címét így lehetne magyarra fordítani: Az istenek harca, s amely a görög mitológiából meríti témáját, szerzője előbb drámai költeménynek, később oratórium-drámának nevezte. Ugyan műkedvelő műegyetemisták a Szkénében 1972-ben eljátszották már, valójában a cselekmény hiánya és a terjedelmes dialógusok miatt inkább mikrofon előtt, rádiójátékként, mint színpadon adható elő. Tehát minden adottsága megvan ahhoz, hogy a játszhatatlan művek kategóriájába sorolják a színházi szakemberek. Fiatal rendezőként azonban azt gondolom, hogy Weöres Sándor ezen drámája, mely témáját, stílusát és nyelvhasználatát tekintve görögebb a görög drámáknál, és magyarabb a magyar népmesék nyelvénél is, olyan dramaturgiai, színpadtechnikai, vizuális és akusztikus problémákat vet fel, ami a legmodernebb, legkorszerűbb színházi gondolkodást is próbára teszi. Ezt a próbát szeretném kiállni, amikor arra vállalkozom, hogy a Bárka Színház vívótermében, tizenegy nagyon különböző habitusú és gondolkodású színésszel együtt egy oratórikus szertartásjáték egységes, közös nyelvét kutassam Weöres tizenkettes magyar alaxandrinusain keresztül, melynek alapja a szerző infantilis, gyermeki, szinte absztrakt lírája." Maga is elismeri, hogy különösen nehéz feladatot vállalt Weöres szövegével, hiszen a magyar színpadi tradíció nem bővelkedik a hasonló, emelkedetten költői textusok színrevitelében. Balázs Zoltán szinte teljesen szűz területen teszi próbára tehetségét.

Látva a megszületett előadást és ismerve Balázs Zoltán korábbi munkáit, a kulcsszó a szertartás vagy rituálé, mely kiemeli a darabot a hagyományos teatralitás köréből. Jelen esetben szemlélővé, érdeklődő kukucskálóvá minősítve át a nézőt. (Természetesen erősen szubjektív feltevés csak, hogy az lehet jó előadás, ahol partnerként és nem csillogó szemű kívülállóként kezelik a nézőket.) A rituálé -jellegéből adódóan - saját belső körében, a maga egyedi szabályai szerint zajlik. A játszók ismerik a kulcsokat, a rendszert, amit követnek, de kérdés, hogy mi jut el mindebből az "üveglapon" túlra.

A Bárka Vívótermét hatalmas, földig érő vörös drapériák látványa uralja. A tágas, fekete tér egésze játszik - lépcsőtől az ablakig. A nézők oldalra vannak szorítva. Mint egy izgalmas teniszmérkőzésen: folyamatosan jobbra és balra kell a fejeket fordítani, ha a párhuzamosan zajló akciókat követni akarjuk. Hasznosabb volna, ha a szemlélő körbejárhatná a szertartást vagy kiválaszthatná a maga számára fontos epizódot a forgatagból. Kiállítási tárgy így is az előadás, kellő távolságban az avatatlanoktól. Már belépéskor figyelmeztetik a nézőt, hogy ne zajongjon, ne zavarja az előadást. Eleve szorongással kezdődik az este, és a görcs nem oldódik az idő előrehaladtával. Középen trónol Kronos (Béres Ilona mv.) sziklaszilárdan: a színésznő majdnem az egész előadás alatt mozdulatlanul áll és csak zengő, fortyogó hangjával játszik. Megrendítő élmény, mely uralja az előadást és a nézői figyelmet. Kronos lebírása a cél, hogy kimozduljon abszolút hatalmából. (A ismerős vörös posztós diktatúrák világát idézi a díszlet is, meglehetősen egyértelműen.)

Weöres szövegét alapanyagként kezeli az előadás. A hangsúly inkább a formára esik. Játszanak a szöveggel: ismételnek, visszafelé kántálnak sorokat. A legkülönbözőbb hangi mutatványokat végzik a színészek: öblös gurgula-hangok és operai tónus egyaránt megjelenik. A színpadi mozgás is stilizált. Ki is ütközik, hogy a játszók nem rendelkeznek táncos előképzettséggel és nagy igyekezettel végrehajtják s nem előadják a koreográfiát. Sáry László pengően zaklatott hangokat komponált a Theomachia könyörtelen világához. Hangos mozgás-színháznak lehetne nevezni legtalálóbban a produkciót.

Ingerlő a következtetés, hogy a Theomachia pusztán apropó egy rituális színházi műhelymunkához. Felvonulnak a rendező jellegzetes eszközei és látszólag rendszert is alkotnak, hiszen a játszók magától értetődően terelik egybe a széttartó motívumokat. A széteséstől a láthatóan nagy színészi alázat menti meg a produkciót. Szünet nélkül megy az előadás, nincs menekülési útvonal. Aki egyszer belépett, nem szabadulhat az istenek harcától. Minden pillanatban sokat akar, nagy hatást próbál gerjeszteni a rendező szándék, ami végletesen fárasztóvá teszi a szemlélődést is. Nem lehet érzékelni a hatékony dramaturgi munka jelenlétét. Vágatlan, vadhajtásokkal teli rendezői változat ez. Olyan a helyzet, mintha ismeretlen, egzotikus vallási szertartást látnánk, ami fél óráig tud az érdekesség erejével hatni, utána kínos unalomba fullad, hiszen nem látványosság az. Ha ismeretlen a szavak, gesztusok, hangok jelentése, hiszen csak a körön belüliekhez szól, akkor nehéz a különös akciót tovább figyelni értelmesen.

Balázs Zoltán kísérlete valóban kísérlet maradt. Nem tudott kilépni a szándékok és lehetőségek felsorolásásnak, előveztésének köréből. Részlegesen bizonyítást nyert, hogy a Bárka színészeivel nem lehet és talán nem is érdemes pontról pontra ugyanazt csinálni, mint a Maladype társulatával. Viszont nehéz úgy társulatot építeni a Bárkán, hogy minden előadás gyökeresen más hangon szólal meg, más stílust követel. A semmiből érkeznek a bemutatók, alig kapcsolódnak egymáshoz. A Bárka még mindig keresi a hangját. Több szólam is próbál egyszerre, s nem tudni, melyik lesz majd az igazi.

Sőregi Melinda, Kontextus.hu, 2004