Az ország egyik legismertebb színikritikusa a hazai színházművészet jelenlegi legnagyobb teljesítményének nevezte a Maladype Találkozások Színháza Bolondok iskolája címû elõadását.

Magam sok éve nem írok színikritikát, így szakmai értékelésre nem vállalkozom. Szerényen csak annyit mondhatok, hogy rám is nagy hatással volt az elõadás dinamizmusa, a mozgás, a zene és az emberi hang sajátos és eredeti rítusa. A hazai színházbarátok számára nagyjából ismeretlen Michel de Ghelderode darabja. Balázs Zoltán rendezésében latin, magyar és roma nyelven egyetlen ritmussá és látomássá olvad össze, s hatásától nehezen szabadul az ember. Ősszel ugyanettõl a társulattól már láttam Ionescu Jacquas vagy a behódolás című darabját, melyet nagyobbrészt roma nyelven adtak a Roma Parlament igen szerény adottságú színháztermében. (A Bolondok iskoláját a mûegyetemi Szkénében játsszák.) Már akkor is éreztem, hogy ez a társulat a szó szoros és átvitt értelmében más nyelven beszél, mint a legtöbb hazai színház, s méltó a zenés népbutításból kiábrándult nézõk figyelmére.

Normális körülmények között természetesen senki sem foglalkozik azzal, hogy egy színházi társulaton belül ki milyen származású. A Maladype Találkozások Színháza azonban jórészt roma nyelven tartja elõadásait, sokáig a Roma Parlament épületében lépett fel, így nyilván nem véletlen, hogy a szereplõk egy része cigány. Nem származású, hanem etnikai hovatartozását büszkén vállaló nõ és férfi. Ennél figyelemreméltóbb, hogy mások közülük magyarok. A hazai színházi élet beidegzõdéseit ismerve az sem mellékes, hogy a társulatban hivatásos színészek, képzett táncosok és amatõrök együtt lépnek fel. A sajátos és sikeres színházi nyelv titka részben éppen az, hogy a Maladype valóban a találkozások színháza. Romák és nem romák, profik, félprofik és amatõrök találkoznak a liturgikusan megkomponált elõadásokban.

A kisebbségi folklórelõadásokat még a legdurvább többségi nacionalizmusok is tolerálni szokták. Az ilyen együttesek tagjai szigorúan az adott kisebbségbõl verbuválódnak, műsorukon hagyományos dalok és táncok szerepelnek. A többségi nézõ megnyugodva látja, hogy a kisebbséget senki sem bántja, hiszen népi jelmezbe bújva bátran ápolhatja a folklórt. Van jelentõsége a népi hagyományok megõrzésének, de az ilyesfajta elõadásokban mégis érzek valami gettószerût. Az ember más igénnyel ül be egy hazai rutén folklórestre és mondjuk a Hamlet elõadására. A Maladype ezzel a sémával szakít. Bátran vállalja, hogy roma és magyar nyelven, cigány és nem cigány színészek közös munkájával érvényes színházi produkciót lehet létrehozni. Mely nem egyszerûen jó romaelõadás akar lenni. Célja az önkifejezésen túl egy új hang megjelenítése, az egyetemes magyar színházmûvészet felfrissítése. Lehet, hogy Molnár Gál Péter jóindulatúan túloz s akad a mai magyarországi választékban jobb alternatív vagy nagyszínházi elõadás is. De a Maladype mindenképpen egy a legjobbak között, saját jogán s nem azért, mert illik toleránsnak lenni a soraiban lévõ romákhoz.

Magyarországon a roma közszereplõk a közéletben és a médiában szinte kizárólag roma mivoltukban, jellegzetesen cigány szerepkörben jelennek meg. A hagyományos zenészek mellett újabban elsõsorban kisebbségi politikusként, akik kizárólag cigányügyekkel foglalkoznak és kisebbségi kérdésekben nyilatkoznak. Nyilván nagy szükség van az õ munkájukra. Örvendetes, hogy a legnagyobb ellenzéki párt soraiban három roma politikus is bejutott a törvényhozásba. Ellenzéki szerepben széles körû lehetõségük lenne arra, hogy aktív parlamenti és bizottsági munkával minél több szakkérdésben szólaltassák meg választóik és ezen belül a jobboldalra szavazó cigányok érdekeit. Sajnos a legismertebb fideszes cigány politikus eddig nemigen tűnt fel a parlamenti munkában, minden energiáját a kisebbségi önkormányzati elnöki poszt visszahódítására fordítja. Örvendetes viszont, hogy a Horn-kormány egykori roma politikusnõje ma helyettes államtitkárként nem kisebbségi ügyekkel, hanem az idõs emberek szociális helyzetével foglalkozik a szaktárcánál. Szerény kezdet ez, amelynek remélhetõleg látványos folytatása lesz. Minél több roma politikus foglalkozik majd szűken vett kisebbségi ügyek helyett általános politikai és szakmai kérdésekkel, annál közelebb kerülünk a normalitáshoz.

Végsõ soron azt kellene elérni, hogy a kultúra és a közélet más területein is természetesnek számítson a roma közszereplõk jelenléte. A hétköznapi pletyka szintjén táncdalénekestõl olimpiai bajnokon át magas rangú politikusig sokakról suttogják, hogy cigány származásúak. A szabad identitásválasztás alapján mindenkinek veleszületett joga, hogy vállalja vagy ne vállalja valamely õse etnikai hovatartozását. Ezer oka lehet annak, ha valaki szeretne belesimulni a többségi nemzetbe, s ezt senki kívülállónak nincs joga megkérdõjelezni vagy akár nyilvánosan vitatni.

A hazai cigányság kollektív emancipációjához azonban mindenképp szükség van arra, hogy minél több képzett és sikeres közszereplõ vállalja a maga romagyökereit. Még ennél is fontosabb olyan közösségek nyilvános sikerét látni, amelyben romák és nem romák elemi természetességgel dolgoznak és játszanak együtt. A francia fociválogatott világbajnoki gyõzelme idején a legostobább francia rasszistának sem jutott eszébe a fekete gólkirályok számûzése a nemzeti tizenegybõl. Nagyon hosszú utat kell még megtennünk ahhoz, hogy a magyar politika, kultúra és gazdaság minden területén természetes legyen a jól képzett és saját jogon boldoguló cigányok jelenléte. A legnagyobb részt azok vállalják, akik az óvodai és az általános iskolai oktatásban igyekeznek esélyegyenlõséget teremteni a roma gyerekeknek. De örülni kell annak is, ha mások a magas mûvészetben, esetünkben a hazai színházi nyelv megújításában teremtenek valódi egyenlõséget a roma művészeknek. Az újkori politikai köznyelv fordulatával élve: hajrá, Maladype!

Hegyi Gyula, Népszava, 2003