Egy újabb színházi felvétel, amely jóleső nosztalgiát ébreszt és persze tartogat új felfedezéseket is: Shakespeare Hamletje a Bárka Színházból.

Ritkán érzek vágyat újranézni előadást. A Hamlet újranézésre izgat – fogalmazott a Bárka produkciója kapcsán Molnár Gál Péter a Népszabadságban 2005-ben megjelent kritikájában. Megvallom, hogy hasonlót éreztem én is, amikor megláttam, hogy a Maladype Színház Shakespeare születésnapján a YouTube-csatornáján hozzáférhetővé teszi a Tim Carroll által rendezett Hamlet felvételét. Az előadást annak idején láttam én is a Bárkában, nagy volt a híre, hiszen a rendező, aki akkoriban a londoni Globe Színház főrendezőjeként vendégként dolgozott nálunk sok ötlettel, marketingfogásnak is felfogható trükkel fűszerezte a produkciót. A most közzétett felvétel a darabtemetésen, 2006. június 4-én kézikamerával készült. Sok minden változott azóta, nincs már Bárka, az akkori társulat tagjai sincsenek ma már együtt. A címszerepet alakító Balázs Zoltán önálló társulatot alapított, a Maladype megért nagy sikereket, de a krízisek sem kerülték el. A Hamlet így tényleg egy szubjektív időutazásra ad alkalmat.
Már az eleje rendhagyó az előadásnak, hiszen több esetben sorsolással, vagy különböző játékokkal döntik el, hogy az adott szerepet aznap este ki játssza. Mindezt a későbbiekben a játékba maguk is beálló Varga Anikó és Horváth Kristóf vezényli le. A nézők különböző kellékeket kapnak, amelyek közül több fontos szerepet kap a jelenetekben. A színészek civilben játszanak, Claudius (Egyed Attila) például csaknem végig egy derekára kötött pulóverrel van jelen. Hagyományos játéktér, illetve díszlet sincs, minden felvonás után átrendezik a teret. Minden a nézők között és a nézőkkel zajlik. Sokan nem ússzák meg, hogy ne kapcsolódjanak be a játékba. Főként Balázs Zoltán vonja, sokszor valósággal rángatja be őket a jelenetekbe. De annyira természetesen és szenvedélyesen teszi, hogy nem nagyon lehet neki ellenállni. Van amikor tejszínhabbal kenegeti valamelyik nézőt, de az is előfordul, hogy tésztaszűrőn keresztül csorgatott vizet szürcsölnek együtt.

Látszik, hogy Balázs ott találja ki, hogy éppen melyik kelléket, vagy nézőt használja fel. Eleve több színből építi fel a figurát. Egyszerre bohóc és drámai hős. Emellett végig akrobatikus mozdulatokat, mozgássorokat láthatunk tőle. Bejátssza az egész színházat. Ha kell, beleül a néző ölébe, máskor pedig táncra hívja a közönség valamelyik tagját. A Lenni, vagy nem lenni nagy monológot hármasban, egy idősebb és egy gyerek nézővel együtt adja elő. A lényeg, hogy bármelyikünk bármikor válhat Hamletté, akinek, ha észleli az árulást, a hazugságot, el kell döntenie, mit lép. Feladja, vagy küzd az igazságért, a saját igazságáért. A csaknem három és félórás előadás felvételét nézve jól érzékelhető, hogy milyen motivált, azonos színházi nyelven megszólalni tudó csapat volt akkoriban a Bárkában. Jó volt látni, a már említetteken kívül Varjú Olgát (Gertrúd), Szorcsik Krisztát (Színészkirálynő), Mezei Kingát (Ophelia), Czintos Józsefet (Polonius), Dévai Balázst (Horatio), Kardos Róbertet (Rosencrantz), Nagypál Gábort (Guildenstern), Seress Zoltánt (Színészkirály/Szellem) Gados Bélát (Sírásó I) és Ollé Eriket (Laertes). A nézők között is felfedezhettünk ismert arcokat, és sok fiatalt, akik kedvelték a Bárkát, mint egy folyamatosan újat kereső szakmai műhelyt. Jóleső nosztalgiát ébreszt a felvétel, azt erősítve, hogy a színház egy személyes műfaj, előbb-utóbb le kell majd ülnünk újra egymás mellé és nem csak azért, hogy leöntsenek tejszínhabbal.

Balogh Gyula, Népszava.hu, 2020. 04. 25.