Balázs Zoltán, a Maladype Színház alapító-rendezője a gregorián naptár szerint 1977. július 3-án született, s most 2017-et írunk. Nem kell hozzá nagy matematikai tudás, hogy kiszámítsuk, nemrég lett negyven éves. Ez a tudás azonban Balázs Zoltán esetében haszontalan. Ő 2500 évvel ezelőtt született, amikor Aiszkhülosz szavai megszólaltak Athénban. Heideggert utánozva kérdezhetjük, hogy nincs-e ez a születés immár két és fél ezer éve mögöttünk? Az idő nem vitte-e a színházat saját kezdetétől? Él a Balázs Zoltán nevű ember, aki most negyven éves, de él-e Balázs Zoltán, a színész, a rendező, a színházteremtő? Balázs színháza azt bizonyítja, hogy a kezdet nem múlt el. Nem maradt mögöttünk, ma is tart. Aki ott volt a Maladype Színház akár csak egy előadásán is, az ugyanúgy átélhette a kezdet nagyságát, mint akik egykor a domb lejtőiről látták és hallották, ami lent, a domb lábánál lévő körben zajlott. Ez volt az a hely, ahol az ember szembeszállt a léttel. “Az vagyok, aki vagyok”, mondta Oidipusz, s mondja utána azóta mindenki, akinek sorsa a Nyugat életmintái szerint alakul. A Nyugat ott van, ahol szabadság van. Nem szabad minden ember, de mindenkiben ott a lehetőség a szabadságra. A színház, amiről itt szó van, a szabadság iskolája. Balázs Zoltán talált rá Viktor Kravcsenko történetére, aki a legkeményebb sztálini időkben járta végig az orosz szenvedéstörténet stációit. Kravcsenko megszökött a Szovjetunióból. Sok száz oldalon írta meg a szabadsághoz vezető útján történt eseményeket, melyekre építve a színész és rendező nagyhatású kiáltványt alkotott. Több alkalommal is módom volt meghallgatnom a kiáltványt, melyet Balázs nemcsak színháza bázisán, a budapesti Mikszáth Kálmán tér 2. számú ház egyik lakásában, hanem Csonka-és Nagy Magyarország számos településén adott elő. Az előadások a lehető legegyszerűbb körülmények között zajlottak. Egy lámpával megvilágított pult, egy szék, s Viktor, aki elbeszéli életét a forradalomtól a második világháború vérözönéig. Az előadásokat mindig vita követi. A hallottakat a nézők kérdésekké formálva dolgozzák fel. Viktor dilemmája az ő dilemmájukká lesz.
A Kiáltvány szöges ellentéte a Dada Cabaret, melynek színpadán testek mozognak, éreznek, beszélnek, az óramű pontosságával működnek, amíg az előadás tart. Szabad az alkotó és szabad a néző. A kétféle szabadság páratlan sokféleséget, káprázatos, érzéki teret hoz létre. A gondolat játékká válik, majd vissza. Lenin még Zürichben van, s még nem indult el lepecsételt vagonjában Pétervárra, hogy megcsinálja forradalmát. A Dada vértelen forradalma véres forradalomba vált át. A Nyugat ügyei ma nem állnak jól a világban. A Dada, miután uralkodóvá vált a művészetben, uralkodóvá vált a politikában is. A Maladype már levette műsoráról feledhetetlen előadását, az Übü királyt, de a nyugati világ nem tud szabadulni a király nyomdokaiba lépő politikusoktól. A bohózatból prófécia lett. A Maladype Színház Mikszáth Kálmán téri bázisa kicsiny tér. Pár tucat négyzetméterén mégis ott az egész Nyugat. Csak akkor maradhatunk azok, akik vagyunk, ha hűek maradunk a kezdethez, mely átnyúlik minden eljövendő dolog felett. A színház, ahogyan Balázs Zoltán teszi és tetteti velünk, a megmaradásunk záloga. A múlt évben Balázs Chicagóban rendezte meg amerikai színészekkel Matei Visniec “A kommunizmus története elmebetegeknek” c. abszurd komédiáját, mellyel a legjobb rendező díját nyerte el a Romániában évente megrendezett ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Nem kérdés, hogy a sikerek folytatódni fognak.
Mióta csak ismerem Balázs Zoltánt, azon gondolkozom, hogy ki ő? Honnan az erő, mely belőle árad? A válasz egyszerű. Ő onnan jön, amit Móricz Zsigmond Tündérkertnek nevez. Erdély káprázata van benne. A magyaroknak nincsenek isteneik, de tündéreik vannak. Természetfeletti lények, akiket mi nem látunk, de ők látnak bennünket. Pár hét, s a Gyulai Várszínház színpadán Balázs Zoltán helyszíni közvetítést ad Tündérországból, melynek helye nem a kinti világban, hanem a szívünkben van.
Élet és Irodalom, 2017
