„Lehet, hogy tökéletesen boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla” – párolog föl Farkasból (Hajdu Szabolcs), s csapódik le felesége, Eszter (Török-Illyés Orsolya) kulcscsontján az egyszerű, de súlyos felismerés. Az ölelésbe fúrt tételmondat egy magas belterű, régi cívislakás nappali padlója fölött merevedett a pillanatba hétfőn az első debreceni lakásszínházi előadáson. Az Ernelláék Farkaséknál című produkció nem elkezdődik, hanem megérkezik bele a „néző”.
A közönséget ezúttal természetesebb közösségnek hívni, mert hamar kiderül, a mű minden pillanatában van egy, olykor csak csiklandozó, máskor húsbavágó mozzanat, amelyben sorsközösséget tudunk vállalni a szereplővel.

Az érdeklődők sorra gyalogoltak át a téren, amelyben már sokadjára duruzsolta el a fafejűről és a gumikutyáról szóló nyelvtörőt Eszter a vele szemben ülő szakadt kalapos, borostás, padlót bámuló idősebb férfinak. A megérkezés átmeneti zajában alig érteni a mondókát. Csak másnap, újra elolvasva fogja fel a résztvevő, hogy a gyerekvers a mű – így hát részleteiben az életünk – viszonyrendszereit és konfliktuskezelési sémáit írja le elkeserítően pontosan.

Viszonyok lámpafényben

Mire mind a hetven érdeklődő táskája elrendeződik, teste nyugalomba kerül a széken (padon, földön), egyre hallhatóbbá válik a Brúnó (Gelányi Imre) „Mégegyszer!” vezényszavára ismételgetett versike. Egyre többen figyeltünk a szoba közepén ülőkre, s találgattuk a történetüket, kapcsolatukat. Egyszer csak megszületik a csend, s abban az izgalom.

A szolgalelkű, unottan szavaló az édesanya, a legidősebb parancsnok a fiú, a sarokban ülő, folyton leszólt férfi az apa. A családról kibontakozó lesújtó kép csak addig váltott ki belőlünk sajnálkozást, míg meg nem érkezett Eszter nővére, annak férje és tízéves lányuk egy sikertelen skóciai „új élet-kezdésről”. Megismerésükkel inkább őket szántuk. Ezután hétköznapi események sora következik, amely során fény derül családi játszmákra, sérülésekre, a szemünk előtt zajló egymásnak feszülésekben, biztatásokban, nehezen kifejezett érzelmekben pedig sorra találjuk meg „éndarabkáinkat”.

A csend ereje

A mű író-rendezője, Hajdu Szabolcs az előadás végén épp az említett hétköznapiságot emelte ki. A történet a benne szereplőkből, tapasztalataikból, ismerőseik élethelyzetéből merítkezik. Mindannyiunk sztorija.
Lenyűgöző színészi játékot követel a kicsi térből adódó közelség, illetve a beszéd nem színpadi, hanem átlagos hang¬erejével, tónusával való kifejezés. Az ember szinte várta, hogy valaki kiabáljon végre. Engedje ki a feszültséget, de szúrós tekintetek, szándékkal vagy nemtörődömségből elcsendesített mondatok fokozták még inkább azt, miközben a néző végig nevetett.
Szórakoztató és erősen elgondolkodtató alkotással nyílt meg a Páholy Színházi és Nevelési Központban a város első lakásszínháza.

Történelmi est

Az önkormányzat lakásában két éve próbálunk és tartunk tanároknak drámapedagógiai foglalkozásokat – nyilatkozta Végh Veronika. A központot működtető, a lovardabeli nagyszínpadi produkcióiról jól ismert ZeneTheatrum egyik társulatvezetője budapesti színikritikusi képzése során találkozott a Maladype Színház produkciójával és akkor született meg az ötlet, hogy a több debreceni kötődéssel is rendelkező darabot elhozzák a cívisvárosba. Mint mondta rendszeressé szeretnék tenni az efféle alternatív színházi programot. Saját darabként már tárgyalnak a Komám asszony, hol a stukker című Görgey Gábor-mű előadásáról.

Jöttek. Láttak. Elmondták.

Láposi Terka, a Vojtina Bábszínház játszószínházának művészeti vezetője„Már a miliő, a szép polgári lakás hangulata különleges estét ígért. A címe is biztosított arról, hogy nem szokványos előadást látunk. Az e-betűk¬kel teli nőivel, szembeni kemény, sok asszociációt vonzó férfinév feszültséget hordoz, viszonyt tükröz. Izgalmas, hogy a tér összes ajtaján ki-be járkáltak, sőt az utcára is lementek. Hosszabb időre magára hagytak és alig tudtam eldönteni mit tegyek, amikor a nyitott ablakon át hallottam a kiabálásukat. Utánuk menjek vagy maradjak fegyelmezett néző és várjak?
Metaforikus az előadás: idősíkok montázsa az egész, jelentése van a berendezés színeinek, a szülőket bábként irányító gyerekek arcán lévő fehér festéknek, a papírvirágoknak. Hihetetlen sok tartományban értelmezhető mű.”

Mercs János, a Csokonai Színház színművésze
„Nagyon szerettem az előadást. Üde színfolt, unikum ez a műfaj Debrecenben. A leginkább az mozgatott szakmailag, hogy végig fenntartotta az érdeklődésem, izgalomban tartott a darab, amiben teljesen hétköznapi emberek, teljesen hétköznapi problémáiról, a színészet megszokott eszközeivel, egyszerű díszlettel beszéltek az alkotók.
Bízom benne, hogy van létjogosultsága a városban ennek a műfajnak és van egy réteg, aki vevő erre.”

Horváth Borbála, haon, 2015.