A POSZT idei válogatóját Tompa Andrea kérdezte

– Van-e olyan előadás, amely hiányzik a végső listájából, amelyet valamilyen okból – egyeztetési, elhelyezési, bármilyen nehézségek miatt – nem sikerült meghívnia?
– Nincs. Amit kiválasztottam, mind itt van.
– Volt-e előzetes koncepciója?
– Nem volt ilyen. Csupán az volt a dilemmám, mint valószínűleg minden egyszemélyes válogatónak, hogy miről szóljon a pécsi fesztivál: a mai magyar színházi élet keresztmetszete legyen-e, vagy egy személyes értékrend bemutatása…
– …Vagy a pécsi közönségnek szóló rendezvény…
– Igen. Ezer szempont lehet, mindnek van valamilyen létjogosultsága. Csengery Adrienn például a saját válogatását keresztmetszetnek szánta. Én ezt tiszteletben tartom. De sokszor hallottam azt is, hogy a közönség, akár a pécsi közönség szempontjait is érvényesíteni kell a válogatásban. Én tudtam, hogy sem ezt, sem azt nem fogom tudni teljesíteni; csak magamat reprezentálhatom. Bármennyit jártam színházba, rá kellett jönnöm, hogy csak azzal foglalkozhatom, ami nekem, Márton Andrásnak tetszik. Engem a művészszínház érdekel, sem a kabarében, sem a zenés műfajban nem vagyok otthon. Ha például úgy döntöttem volna, hogy az operettszínházi Doktor Bőregért beválasztom, mivel versenyezhetett volna? Ez esetben kellett volna még vinnem mellé egy másik musicalt a Madáchból vagy Kecskemétről.
– Azt mondja tehát, hogy a végső eredmény csak az egyéni ízlését tükrözi, nem ez a magyar színház tizennégy legjobb előadása ebben a szezonban.
– Igen, ez az én ízlésem, bár a lista tanúskodik a magyar színház állapotáról. De ez a jéghegy csúcsa. Mindez azonban jelez egy értékrendet. Az lehetne a válogatás mottója, hogy ezek társulati előadások. Merthogy jómagam is mindig ezután sóvárogtam – mint színész, rendező, néző egyaránt.
– A társulatok kérdésére még mindenképpen visszatérnék. Ha válogatása az egyéni ízlését tükrözi, akkor bizonyára koherensnek, esztétikai szempontból egyneműnek és összefüggőnek véli. Én viszont ebben a listában inkább széttartást látok. Van benne rendezői színház – Peer Gynt, Troilus és Cressida, Woyzeck –, ezek kiemelten értékes előadások, és vannak olyanok, amelyeket a rendezői önkény jellemez, mint a Csongor és Tünde, az Agyő, Európa, az Empedoklész, ahol önkényes műértelmezéseket és gyenge végterméket kapunk.
– Ezek megítélésében nem egyezik a véleményünk. A Csongor és Tündét erős rendezői víziónak tartom – a szláv vendégrendező így látja ezt a magyar mesét. Másrészt pedig ugyanez az előadás felháborít: hol van a dikció, hol a vers, hol a szerelmesek tekintete?
– Ezzel együtt beválogatta…
– Igen. Mindössze négy olyan előadás volt, ahol semmifajta kompromisszumra nem volt szükség. A Csongorban meg kellett bocsátanom azt, amivel adós maradt, viszont amit kaptam, lényegesen több volt annál – zenében, képben, hangulatban, néma jelenlétben –, mint amit hiányoltam. Nem volt megbocsátanivalóm Szép Ernő Tűzoltó című darabjában Kaposvárról, amelyben az ejtett meg, hogy még létezik tiszta, szép színészet, stílusérzék. Az Esztrád-sokkban, Bodó Viktor nyíregyházi előadásában minden éppen úgy jó, ahogy van: kellemes, pimasz, könnyű, mégis megrázó. A kolozsvári Woyzeck az első pillanattól az utolsóig koherens. Végül pedig az Empedoklészt, amelyet Balázs Zoltán rendezett, úgy lehet szeretni vagy elutasítani, ahogy van. Szerintem ez fontos, érdekes, koherens produkció.
– Az Empledoklész olyan színház, amelyben egy rendező nyilatkozik meg, szerintem önkényesen – hiszen mindegy, hogy milyen drámai anyagon dolgozik. A Csongorban viszont súlyos színészvezetési problémákat látok.
– A színház önkényes műfaj, nem? Ha egy rendező maga mellé hív egy társulatot, és együtt hitelesíteni tudnak egy gondolatot – számomra mindkét esetben ez történt –, akkor minden rendben van.
– Vannak a válogatásában szabálytalan, „furcsa" előadások: például az Agyő, Európa – abban a tekintetben, hogy hogyan jött létre, milyen drámai anyagból építkezik, milyen módszerrel készült. De vajon ez a szabálytalanság egyúttal érték is?
– Nem tekintem szabálytalannak, mert így jött létre Bodó Viktor vagy Mohácsi János előadása is. Inkább abban szabálytalan az Agyő, Európa, hogy két műfajt, a verbálisat és a mozgásszínházit ötvözi, ráadásul még Balanescu zenéjét is beleszövi. Ebből olyan elegyet hoz létre, amely pontos, éles impressziót ad ´56-ról. Ez a világ számomra nagyon ismerős, ugyanezeket a történeteket mondtuk mi is, ezekben éltünk. Ebben az előadásban az a megbocsátanivaló, hogy hiányzik belőle négy-öt óriási színész. A Woyzeck színészileg azért tökéletes, mert mögötte egy évtizedek óta együtt dolgozó társulat van. Az Agyő egy vidéki magyar társulat heroikus küzdelmével összehozott eredmény, amely rám hatott.
– Ezen szívesen vitatkozom, mert nem tudom, milyen regisztereket fedezett fel benne. Nagyon izgalmas lenne, ha egy külföldi nyúlna egy ´56-os témához. De vajon a jelen rendezés mélyebbre tudott-e hatolni, vagy csak közhelyek és evidenciák felületén mozog? Abban egyetértünk, hogy Balanescu zenéje világklasszis.
– Nekem ez az előadás fontos, hiszen mindez az én korosztályom szájából hangzik el. Másrészt: hány ´56-os darabot látott? A nagy ´56-os dráma nem született még meg. Én magam is játszom két ´56-os darabban, egyiket sem válogathattam be, részint azért, mert játszom bennük. Személyes érintettségem miatt is fontos volt számomra ez a történet. Hozzáteszem: sok megbocsátanivaló van benne. Maga azt mondja, hogy az utolsó húsz percért bocsátja meg…
– Nem, azzal együtt sem… Egyébként az előadás módszerét, felépítését tekintve a Krétakör egy korábbi produkciójával, a Feketeországgal rokon. Ott azonban a valóság olyan mély, pontos és ellentmondásos reflektálása zajlik, amilyet a miskolci előadásban nem tudtam felfedezni.
– A Krétakörben komoly, nagy színészek teszik rá az életüket arra, amire Schilling őket elhívta. Miskolcon ilyen lehetőség nincs. Én ezt megbocsátom.
– Válogatásának alapgondolata a társulatiság. Ha végignézem a listát, akkor valóban látok társulatokat: a Katonát, a Krétakört, Kaposvárt, Kolozsvárt vagy éppen Pintér Béla Társulatát – ez utóbbi egyetlen koherens esztétikán belül létezik. De Miskolc, Székesfehérvár és főleg a Budapesti Kamara? Ez utóbbi Médeiája egyébként nem is ensemble-előadás olyan értelemben, ahogyan a többi az. És számomra igencsak megkérdőjelezhető az új színházi Közeleg az idő társulatisága is.
– A társulatiság kívánatos cél lehet egy ambiciózus színházban. De azért a magyar választék elég szűk, és a listát egyetlen szezonból kellett összeállítani. A társulatiság lehet csíra, megvalósulás, beteljesülés. Ebben a szezonban ennyi volt. Fehérváron méltányoltam, hogy valaki vette magának a bátorságot, és egy külföldi rendezőnek, Vladimir Troitskynak felajánlotta ezt a darabot. Ha minden évben lenne egy ilyen, előbb-utóbb itt felépülne egy társulat. Amint megjelenik egy jelentős személyiség, valami megmozdul.
– Nem érzi-e úgy, hogy az előadás meghívásával gesztust gyakorol? Mintegy azt üzeni, hogy ez a szándék majd beérik.
– Egész életünkben gesztusokat gyakorlunk embertársaink felé. A Csongor merész, vitára ingerlő, pimasz előadás. Kétszer néztem meg. Igen, ez egy gesztus. Egy vágy kifejezése. Ami Nyíregyházát illeti: én nem ismerem ezt a színházat (több évig külföldön dolgoztam), annyit tudok, hogy e színháznak volt nagy és gyengébb korszaka. Igényes előadásokat láttam, létrehozóik közül azonban csak Bodó Viktor volt karizmatikus személyiség. De nyilván azáltal, hogy beválogatok egy előadást, jelzést küldök a színháznak. Valóban, bizonyos színházakban csak csírákat látok.
– Miért válogatta be a Budapesti Kamara Médeiáját?
– Bevallom, én ezt a színházat nem értem. Nem értem a művészi missziót. Semmifajta koherenciát nem tudtam felfedezni, pedig több előadást láttam. Megnéztem a Hamletet, az Eriket, sok mindent… Egyik középszerűbb volt, mint a másik, némelyik bántóan rossz. És egyszer csak itt volt a Médeia: jött egy rendező, aki világot tud teremteni, hiteles és igaz világot – mellesleg én kitelepített voltam, tudom, mit jelent kofferban élni. Itt a szemünk láttára megy végbe a dráma, nincs eleve elrendelés, itt még jóra fordulhatott volna a tragédia. De hadd tegyek egy kitérőt. Az én doktori disszertációm azt a címet viselte, hogy „Igazán vagy igazul?". A kérdés arra vonatkozik, hogyan kell játszani a színpadon. Én az „igazul" játszás híve vagyok, és nem szeretem az „igazán" játszást, ahol vérrel-verejtékkel dolgozik a színész. Ebben az előadásban például a fekete mágia „igazul" történik meg, másként nem is lehetne. Szakács Eszter, Töreky Zsuzsa abszolút igazul van jelen.
– És ott van Horányi László, aki viszont igazán nincs jelen.
– Én ezt nem mondanám. Amikor egymás mellett ülnek a ládán – számomra igaz jelenet.
– És mit gondol a Budapesti Kamara társulatáról?
– Hangsúlyozom: amint megjelenik egy rendező, és magával tud sodorni két-három színészt, abban a pillanatban létrejöhet a társulatiság egy csírája. Ettől a társulattól többet nem lehet most elvárni, elég megnézni hozzá a repertoárt.
– Milyen üzenetet fogalmaz meg ennek az előadásnak a meghívásával?
– Azt, hogy ennek van értelme: rendezőket hívni. A színészek csak így tehetők erkölcsileg érdekeltté egy produkcióban. Társulati szempontból semmi sem tart örökké. Kaposvár az egyedüli kivétel. Én a Médeiát fontos jelnek érzem ebben a haknis, olcsó világban.
– A Közeleg az idő az Új Színházból miért került be?
– Ennek az előadásnak valamivel több mint a felét kell megbocsátani. Az első részt egyáltalán nem szeretem, a második rész azonban különlegesen megindító. De mindkettőben látszik Vidnyánszky Attila istenadta tehetsége és társulatépítő ereje. Vidnyánszkytól több mindent láttam, a gyulai Shakespeare-koszorút, ami túl nagy volt és szabadtéri, de nem tudtam beválogatni a Három nővérét sem.
– Nekem mindkét másik Vidnyánszky-előadás sokkal izgalmasabbnak tűnt…
– A Shakespeare-koszorúra nem lehetett volna Pécsett megfelelő helyszínt találni, mivel a várban bent is meg azzal párhuzamosan kívül is játszódik. Ez volt az egyetlen produkció, amin valóban gondolkodtam.
– Ha már társulatokról beszélünk, van egy fontos csapat, amely nem került szóba, és meghívást sem kapott: a sepsiszentgyörgyi. Az elmúlt három POSZT-on jelen voltak.
– Nem láttam előadást Szentgyörgyön. Ez, sajnos, kimaradt.
– A Godot-t sem?
– Nem.
– A Godot-t a román évad legjobb három előadása közé jelölték, egyébként Pálffy Tibor és Váta Loránd játssza a főszerepeket, Péter Hilda pedig a legjobb mellékszereplő díját kapta. És Újvidék? Ott is erős társulatok vannak…
– Újvidéken összesen négy előadást láttam, de nem találtam megfelelőt a POSZT-ra.
– Listájában feltűnően sok a külföldi rendező. Purca˘rete, Ma˘niut¸iu, Frunza˘ – hogy csak a románokat említsem, de ott van Magelli is. De ha már a külföldieknél tartunk, a Bárka Színház Hamletje, amelyet szintén külföldi, az angol Tim Carroll rendezett, nem merült föl?
– Nem. Nem értem a kísérlet lényegét.
– Nyilván üzenetértéke van annak is, hogy ennyi külföldi rendező előadását válogatta be.
– Emlékszem még arra a korszakra, amikor külföldi rendező csak megbukni járt Magyarországra. Szerencsére ez elmúlt. De valóban, ez is üzenet: Magyarországon kóros rendezőhiány van, nincs elég átütő erejű fiatal vagy középkorú alkotó. Ezek viszont remek rendezők.
– Szeretnék néhány előadásra konkrétan is rákérdezni: látta-e Kovalik Balázs Mozart-rendezéseit?
– Nem, nincs vele dolgom. Nem szabad operát beválogatni.
– Az első POSZT-ra Forgách András beválogatta a Zsótér rendezte Szentivánéji álom című Britten-operát, s ez utólag fontos eseménynek bizonyult.
– Ezen túl vagyunk már. Született egy határozat, hogy operát nem lehet meghívni. A megbízásom nem erre szólt.
– És nem is szeretett volna vitatkozni ezzel a döntéssel? Hiszen Kovalik Balázs prózai színházi rendező is, Mozart-maratonja pedig igazi színházi esemény.
– Nem vitatkoztam, mert innentől kezdve parttalanná válhatott volna a válogatás: a bábszínház, a gyerekszínház, a mozgásszínház és az opera ki van zárva.
– A Nemzeti Oidipusza nem merült fel?
– Nem. Kifejezetten nem szerettem azt az előadást.
– Ebben az évadban a Katona József pályázatnak köszönhetően számos kortárs magyar ősbemutató volt. A Gézagyereken kívül más kortárs magyar darabot nem találok a listáján, ez is repríz egyébként. Nem tartotta fontosnak, hogy egy ilyen szempontot is érvényesítsen?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. De itt sem találtam jó darabot jól előadva. Olyan üzenetet, hogy „lám, milyen jó, hogy drámákat írnak ma magyarul", nem akartam megfogalmazni. De ha valaki azt mondja nekem, hogy az évad nagy előadása nincs itt…
– …az én hiányzóim: a Hamlet, az Oidipusz, a Mozartok, a tatabányai Szecsuáni…
– Szerintem az évad legjobbjai itt vannak a listámon.

Tompa Andrea, szinhaz.net, 2011.