A REÖK februártól négy alkalommal vendégül látja a Maladype Színházat, az egyik legizgalmasabb hazai függet-len társulatot. Beavatószínházi programként február 22-én a Leonce és Léna előadásuk lesz látható, majd a kö-vetkező hónapokban a Tojáséj, a Lorenzaccio és az Übü király. A szegedi vendégjátékok apropóján felvezetjük az előadásokat, bemutatjuk Balázs Zoltán rendezőt és a színészeket, a próbákról, az improvizációról és az „übüségről” beszélgetünk.

Szubjektív bekezdések a Maladype előadásairól

Tojáséj
Az előadás előtt Balázs Zoltán elmondja, hogy Weöres Sándor egysorosa, a Tojáséj az előadás címadója, és improvizációkat fogunk látni. A teremben 32 rózsaszín műflamingó és 6 tonettszék sorakozik kecsesen. Ekkor kezdetét veszi a „várhatóan” 75 perces kis tojásded játék, ami tabudöntögetés és móka egyszerre. A hat színész nyers tojásokat passzíroz egymás hajába, saját arcába, csorog alá a sárga matéria-máteria (anyag-anya), repül a tojás, ha nem jól nyúlsz érte, összeroppan és moshatod fel. Tabudöngetés az is, ahogy teljes testfelületen találkoznak a színészek, egyik szájból ki, a másikba be vándorol a tojás.
Mi nézők természetesen (?) undorodunk, ők élvezik a játékot, buli van. Minden külső impulzusra reagálnak, ha kimegy valaki, ha egy néző jókedvűen belekurjant az előadásba, beleszövik. Koncentráltak és szabadok. Érződik, hogy van egy erős váz, szabály, ami alapján történik a játék. Hihetetlen, hogy mindez improvizáció.

Leonce és Léna
Ez az előadás nem improvizáció, de ettől még minden este más! Huszonöt jelenet van a Leonce és Lénában, és mindegyiket négy variációban készítették el, a monológokat pedig nyolc változatban. Azaz több mint száz jelenetet kell fejben tartani a színészeknek. Ez nem akármilyen próbarendet és igénybevételt jelent. A színészek sohasem tudják előre, hogy a rendező melyik variációt kéri majd az előadáson, és ezen kívül a nézők mindig kérhetnek újabb és újabb variációkat. Ezért kiszámíthatatlan, hogy tízig vagy fél tizenegyig tart az előadás.
A jeleneteknek belső munkacímük van. Például vietkong, „A madár, amelyik a farkába harap”, „Peti-Peti” (eredeti munkacíme: csehszlovák konyhai szexrobot), „Don’t worry”. A Pumpának azért az a címe, mert az egyik színész ezt énekli benne: pumpaa, pumpaa… Ezen az előadáson a nézők tényleg beavatódnak a társulat életébe, hiszen a rendező további új feladatokat kér a színészeitől, amik ott keletkeznek, ezek a leginkább itt és mostok. Ha ennek a kifejezésnek lehet felsőfoka.

Übü király
Balázs Zoltán megkérdezte a társulatot, vállalnának-e nyílt próbákat. Ez olyan kihívás volt, hogy bátran belevetették magukat. A színészek a próbafolyamat elején kaptak egy feladatot, hogy egyórás felkészülés után játsszák el Übü történetét. Tompa Ádám és Lendváczky Zoltán kitalálták, hogy az előadás egész világát újságpapírra építenék, így nem volt más kellékük az üres térben, mint a rácsos szék, egy papírhalom, néhány olló és ragasztó. Ez az ötlet is inspirálta később ezt az elképesztő tempójú Übü előadást, amit a négy férfi színész hihetetlen koncentrációval és mégis szabadon, könnyeden játszik. Olyan, mint egy felnőtt napközi.

Lorenzaccio
Zsótér Sándor rendező és Ungár Juli dramaturg zseniális szerepösszevonásokkal létrehozott alkotása. Balázs Zoltán fontosnak tartja, hogy a színészek más rendezővel is találkozzanak, hogy ne váljon a társulat belterjessé.
„Minden ismerős, ami bizonytalan és zavaros – írja Zsótér. – Nincs olyan, hogy egyszer kötök kompromisszumot. Nincs olyan, hogy egy kis kompromisszumot megkötök, hogy aztán majd nagy kompromisszum nélkül cselekedjek. Az rásül az emberre.”


Beszélgetés Balázs Zoltánnal, a Maladype rendezőjével és művészeti vezetőjével

A tréning
Fontos, hogy a rendező tudja, hogy mit kér. Én csak olyat kérek, amit én magam is meg tudok csinálni. Akkor tudok kérni valamit, ha én meg tudom mondani, meg tudom mutatni, és ki tudom gyakoroltatni vele ezt a fizikai akciót. Ha ez megvan, akkor ezt a fizikai akciót életre lehet kelteni a szövegkörnyezetben. Egyébként nem is ér-tem ezt a kifejezést: fizikai színház. Mert a színész a fizikumával, a lelkével és szellemével is dolgozik. Ez nem is kérdés. Ha nem, akkor az csonka színészet.

Jelen és múlt
Én cirkusz őrült vagyok, nekem a cirkusz a legszentebb, legnemesebb művészet. Gyerekkoromban megszöktem egy vándorcirkusz társulattal, de visszavittek… Azután a színészet és a rendezés felé sodort az élet, a fene akart színész vagy rendező lenni, főleg társulatvezető nem akartam lenni, ha kicsi eszem lett volna, nem is lettem vol-na… Felelős vagy az emberekért, az ő útjukért, személyi és szakmai fejlődésükért, előre tudnod kell a stratégiát a társulatban. Amikor valaki gyengébb láncszemnek mutatkozik, akkor ő határozza meg a közösséget, tehát rá kell figyelni, de nem lehet annyira, hogy elvedd a legerősebbtől a figyelmet.
Tizenkét éves voltam, amikor eljöttünk Erdélyből, elveszítettem mindent. Amikor végigstoppoltam Európát sok emberrel, helyzettel és lehetőséggel találkoztam, amire nem lehetett felkészülni. Amennyire félelmetesek voltak eleinte, annyira izgalmasak lettek később. Egyre jobban vágytam a kiszámíthatatlan helyzetekre. Minden érde-kelt: a mozgás, a báb, az opera, főleg az, hogy ezeket hogyan lehet egybeolvasztani.
Fontos, hogy a médium (ahogy én a színészt nevezem) és a néző számára egyre tágabb vektorokat, azaz egyre izgalmasabb eszközöket biztosítsak, hogy önmagukat megfogalmazzák. Ehhez természetesen nekem nagyon sok mindenbe bele kellett ásnom magam.

Saját fotoszintézis
Rá kellett jönnöm, mindent csak saját magamon keresztül tudok megfogalmazni. Nem tudok egy nagy tölgy ár-nyékában szorongani, hogy kövessem a tölgy növésirányát, terebélyességét. Nekem a saját napfényemet kell magamba szívnom, magamnak kell fotoszintetizálnom, és akkor esetleg valami rügyeket is tudok hajtani. Ha letö-rik, leszakad, elkorcsosul, akkor az az én rügyem. Nem háríthatom senkire sem a felelősséget. Magyarul, én a személyes kockázatvállalást választottam.

Kockáztass!
Nekem saját magamban kellett határokat átlépnem, kockáztatnom, hogy azt tudjam mondani a színészeimnek, hogy kockáztass. Ne a langyost, ne a biztonságost válaszd, amit ki tudsz számítani. Érdekeljen és inspiráljon a saját lehetőségeidnek és személyiségednek a határa. Erre nem mindenki alkalmas, ez tény. De mindenki nevel-hető ebbe az irányba. Én azt hiszem, akik most vannak a Maladypében, ezek a színészek a határátlépő kategóri-ába tartoznak. Mert nem a Vígszínházban vagy a Nemzetiben, jó körülmények között próbálnak repertoár szín-házban becsületesen helyt állni, és nagy művészek árnyékában alkotni, hanem ők egy független társulat mellett döntöttek. Lehetetlen próbakörülmények között küzdenek nap mint nap. Nem akármilyen próbabeosztással, nem akármilyen munkamódszerekkel, igénybevétellel. De azt hiszem, ez a befektetés nekik biztosan hosszú távú, és biztos, hogy valahová vezet.

Találkozás
Két „őstagja” van a Maladypének, Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla. A Jacques és a Bolondok iskolája óta velem vannak. A legfrissebb Orosz Ákos (Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában végzett) és Lendváczky Zoli (a Meczner-Csizmadia osztályban végzett bábszínészként) – ők a Főiskoláról jöttek hozzám. Tompa Ádám már két éve van velünk. Energikus, dinamikus, elkötelezett. Páll Zsolt belépése volt a hab a tortán a fiúknál. Teljesen vé-letlenül került közénk. Járt hozzánk előadásokat nézni, és annyira szimpatikus volt, ahogy beszélgettünk, hogy megkértem, legyen benne a Leonce-ban. Abban a másodpercben megegyeztünk.

Emberszínész
Engem az ember jobban érdekel, mint a színész. Azt hiszem, amilyen ember valaki, olyan színész. És nem for-dítva. Ha a napját sikerül úgy élnie, hogy a bevásárlás és a próba ugyanolyan természetes egy színésznek, azt hiszem, akkor jó irányban vagyunk. Ha viszont úgy érzi, neki készülnie kell, hogy őrá este produkció vár, hogy alakítania kell, szerepet kell formálnia, rá kell készülnie, koncentrálnia kell, jaj nem hibázhatok!, jaj, csak a jó for-mámat fussam!, jaj, rég ment az előadás!, akkor az lenne a rossz irány.
Nem akarom, hogy a színészek súlynak, feladatnak érezzék a színházat. Nem hiszek abban, hogy extatikus álla-potba kell kerülniük ahhoz, hogy a nézőben is történjen valami. Én a nézővel való egyértelmű, emberi kapcsolatot szeretném kialakítani. Ha kedve van, jöjjön be, ha nincs kedve, menjen ki, ha rá akar gyújtani, gyújtson rá, ha kacagni akar, kacagjon… Azaz, az ő nézői szerepe és feladata legyen ugyanolyan fontos, mint a mi feladatunk, akik a nézőkkel együtt csináljuk a színházat. Csodálatos lenne, ha együtt tudnánk öregedni a nézőinkkel.

A Maladype Bázis
Itt, ebben a lakásban a magunk tempójában dolgozhatunk. Ez az otthonosság nem kényelmet jelent. Ez egy kuc-kó, itt lehet filmvetítéseket tartani, programokat szervezni, olvasni, beszélgetni, ide bármikor bejöhet bárki. Fontos volt, hogy egy szabadabb, önállóbb, sajátabb létezési formája legyen a társulatnak. Az Übü már ide készült. Na-gyon nem vágytam már színházi térbe. Dolgoztam már operában, bábszínházban, kis térben, nagy térben, sza-badban. Egyre inkább azt éreztem, most valami olyat akarok, mint amikor az ember otthon a szobájában elkezd rajzolgatni, firkálgatni vagy vagdosni, és kialakul egy világ. És ez itt megvan. Egyáltalán nem úgy játszanak itt a színészek, mintha egy nagy színházban lennének. A móka – ahogy te mondtad, a huncutság –, a játékra való állandó bizsergés nagyon fontos. Azt hiszem, ez is a Bázis sajátja.

Receptnélküli társulat?
A Maladype nem „Balázs Zoli Társulata”. A Maladype azt jelenti, ez itt Balázs Zoli helye, ez a feladata, ahogy az egyik színésznek ez a dolga, a másik színésznek meg az. A közös, hogy mi együtt kíváncsiak vagyunk valamire. Nem több. Nem tudom mi a receptet, nem tudom, milyen a jó színház, mi a menő, modern…

A próba
Akkor jó egy próba, ha a színész próbál, kipróbálja magát, a helyzetet, a lehetőséget. Eközben nagyokat kacag. Én imádom, ha a színész kacag. Kacag azért, mert bugyutának érzi azt, amit csinál. Kacag azért, mert meg akar-ta csinálni, de nem sikerült. Kacag azért, mert eltört, pedig meg akarta fogni a jelenetet. Kacag azért, mert sír. Kamillának volt egy jelenete a Leonce-ban, amikor zokogott, annyira fájt neki valami, és egyszerre elkezdett ka-cagni azon, hogy ő sír. Ez gyönyörű volt, ahogy kikacagta a saját drámai pillanatát. Fontos ez az önreflexió, hogy képes legyek arra, ha kell, kigúnyolom, kinevetem magam. Ez a próba lényege. És ezért szerintem nincs hiba, nincs olyan, hogy hibázik egy színész. Olyan van, hogy eltörik egy pillanat, hogy egy pillanatra zavar keletkezik a színész fejében, hogy kicsúszik a keze közül az irányítás, hogy nem annyira nyitott és pofán üti a partner reakció-ja, nincs felkészülve erre, betöri az orrát, mert nem húzta be a fejét. De ez nem hiba. Ez a mindennapi életünk esélye: elcsúszom a jégen vagy nem? Nem tudok felkészülni erre, de ott, abban a pillanatban tudok reagálni rá. Magyarul a próbán könnyebben kell kezelni a váratlan helyzetet, és ha olyat fedezel fel benne, ami alakítható, fejleszthető, akkor arra azonnal le kell csapni.

Az improvizáció fogalma?
Nem az az improvizáció, hogy beküldesz valakit, hogy mutasson valamit. Nem a Beugró… Az improvizáció na-gyon pontosan felépített módszer alapján történő önmegsemmisítő gyakorlatsor. Mert az improvizáció felülírja a kész dolgokat. Nem paneleket kell egymás mellé rakni és kiegészítve tálalni, hanem pont a panelt kell megkérdő-jelezni. Hogy minden kicsússzon a lábad alól. És amikor ott állsz a semmi közepén, akkor örülj annak, hogy most nincs semmi. Tehát az improvizációban a semmit érezni, a semmit felvállalni és valamivé tenni, az a legnagyobb színészi teljesítmény.

Amit üzen a szegedi nézőknek
Jöjjenek! Kóstoljanak bele ebbe a négy különböző főzetbe, semmi előítélettel, semmi előképpel, nem akarjuk őket meghódítani, nem akarjuk őket lenyűgözni. Játszani szeretnénk – ha eközben lenyűgözzük őket és megszeretnek bennünket és fordítva, miért ne, az fantasztikus lenne, egy nagy találkozás.

Körkérdés a szereplőkhöz: Mit jelent számodra az übüség?

Tompa Ádám
Elsősorban valami infantilizmust, valami ártatlan trampliságot. Nem gonoszság, hanem egoizmus, és ebből adódóan érzéketlenség a többiekkel szemben. Halad a céljai felé, és észre sem veszi, hogy ezeket milyen módon éri el. Az übüség szerintem a rossz értelemben „gyereknek-maradás”, korunk egyik tünete.

Páll Zsolt
Az übüség feldagadt életérzés: ami kipukkan, feljön, kipukkan, túlhullámzik, alá- és fölémegy, állandóan változik, és nem ismer határokat. Mindig új formába ömlő. Kicsit ott van, játszik benne, majd kiugrik egy másikba.

Orosz Ákos
Az übüség az a képesség, hogy mindenre rá tudok csodálkozni. Mint egy gyerek, amikor tanulja a dolgokat, minden új neki. Minden helyzetet a javára tud fordítani. Ezért sebezhetetlen. Ha megnyeri a hatalmat az is jó, ha elveszti, az is, mert kinek kéne a hatalom? Olyan, mint egy gyerek, még kér csokit. De nem gondol arra, hogy fájni fog a hasa, vagy hogy a testvérének nem jut. Neki az kell, és csak erre tud figyelni. Úgy együgyű, hogy mindig egy ügye van. Egy ügy van mindig, amire figyel, és a többi nem érdekli.

Lendváczky Zoltán
Mindenkiben benne van az übüség. Én a gyermeki felelőtlenségre bontanám le a fogalmat. Megtalálni magunkban azt a fajta oldott állapotot, amikor mindent meg tudunk csinálni. Ez nyilván veszélyes is. Felelőtlen emberek gyakran veszélybe sodorják magukat.

Villám beszélgetések

Fátyol Kamilla hetedik éve tagja a Maladype társulatának. Az utóbbi időben több önálló kiállítása is volt, installá-ciókat készít. Az Übü díszletét ő tervezte, és ő állítja be statikailag az újságpapír hegyet minden előadás előtt.

„Az übüség számomra a gyerekek őszinteségét és kegyetlenségét jelenti. Ugyan nem játszom benne, de nagyon érdekes kívülről nézni az előadást. Megfigyelhetem, hogy azok a hibák, amiket én is el szoktam követni, milyen nagyon kis dolgokon múlnak. Alapdolog, amire figyelünk a munkánkban: figyelem, nyitottság, a másikkal való együttlét.”

„Sokat változott a Maladype, nemcsak személyekben alakultunk át, hanem irányban is. Mi még Zolival úgy kezdtünk el dolgozni, hogy be volt állítva a kisujjunk is… A Négerekben, amikor operaénekesekkel élő playback volt, azt is meg kellett tanulni, mikor vegyünk levegőt. Most már majdhogynem azt csinálsz, amit akarsz: a Tojáséjben egy bizonyos rendszeren belül, szigorú szabályok mentén. Ez a mostani Maladype tehát irányában is sokat változott, nyitottabb és szabadabb.”

Fátyol Hermina nyolcadik éve tagja a társulatnak. A Leonce és Léna előadásban egy ponton Balázs Zoltán ilyen instrukciót adott neki: Most ezt mondd el arabul is! Hermina arab szakra járt az ELTÉ-n, egy évet töltött ösztöndíjjal Szíriában, Leonce monológjának van egy arab feldolgozása is.

„Az übüség szerintem nagyon aktuális: a politika és a csordaszellem jut elsőre az eszembe, és az áldozati lét.”

„Nagyon nagy utat jártunk be Zolival. Én is nagy utat jártam be. De Zoli is velünk. Volt egy erőteljes váltás. Régebben minden be volt állítva, centire. Zolinak minden a fejében volt, úgy jött az első próbára. Korábban azt mondták ránk, végrehajtjuk azt, amit Zoli elképzelt. De ez nem így volt. Neki nagyon határozott elképzelései voltak, amit nem volt könnyű megcsinálni. Már a Viharban elkezdődött, hogy Zolinak egyre inkább az lett fontos, mire vagyunk mi képesek. A Leonce-tól számíthatjuk igazán ezt a nagy váltást. Itt már mi találtunk ki dolgokat, megmutattuk neki, ő ehhez hozzászólt, saját magunk erejéből kezdtünk el dolgozni. De mindezt én tőle tanultam a Jacques, a Bolondok iskolája és az Empedoklész alatt. Minden színházi tapasztalatom hozzá kötődik.”

Mátrai Mirella
Rendezőasszisztens, leszámítva általában a díszletépítést és a világítást, minden az ő feladata. A Leonce és Léna 50. előadásán beszélgettünk - mindössze két előadást nem látott.

„Az übüség céltalan, kifutástalan hedonizmus. Nagyon egyszerű motívum mentén működik. Elég primér, vegetatív ingerkomplexum. Végtelenül egyszerű, semmi spekuláció nincs mögötte. Nem tudom, mennyit gondolkozik, inkább cselekszik. Nem úgy manipulál, hogy valamit végigvisz, hanem úgy, hogy most ehhez van kedve, akkor tehát ezt csinálja.”

„Öltöztetek, kellékezek, asszisztálok. Összefogom az ő működésüket, kezdve a próbák egyeztetésével odáig, hogy a szakadt nadrágjukat megvarrom a szünetben. Mindennapos tényezők vagyunk egymás életében, akkor is, ha nincs próba. Elég szervesen vagyunk együtt. Néha olyan, mintha ötezer éve itt dolgoznék. Úgy érzem, nagyon jól működünk társulatként.
Mi az, amit nem tudok megcsinálni? Azt nem tudom megcsinálni, amit nem ismerek, és nem magyarázzák el.”

Az Übü család tagjai

Az Übü király nyílt próbájának nézőiből, résztvevőiből nagyon rövid idő alatt egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Önjárók lettek, már nem a Maladype szervezi az eseményeket, hanem ők, egymás között. Levelező listán egyeztetik, hova menjenek, mit nézzenek, közösen kirándulnak, beszélgetnek, képeket töltenek fel egymásnak. Ez nem egy fan klub, mert a maladypések nem sztárok. Úgy hívjuk magunkat: az Übü család.

Szép János tanár
Szép János huszonharmadszor látta a Leonce és Léna előadást, ő aztán tudja, hogy tényleg mindig más.

„Az Übü nyílt próbafolyamatán kialakult egy közös világ, egyenrangúak voltunk a színészekkel, személyes kapcsolatokat létesítettünk. Fantasztikus nyitottságra tanított ez bennünket. Ez klassz színház, nekem személyesen ez óriási élmény, amit kapok tőlük. Előttük a Krétakörre jártam, a kisebb, feljövőben levő társulatokat szeretem, rajtuk kívül még a Hoppart társulatot.
Az emberi oldaluk a számomra igazán vonzó. Teljes természetességgel ültünk egy hatalmas körben, és olvastuk közösen a darabot. Itt megtapasztalhattam, a színészek is emberek, és láthattam, ha valami történik a színházban, azt le kell reagálni.”

Péterfalvi Tamás, jogász
A Bázis a második otthona. Munkahelyéről kijön, leül egy halom újságpapír közé, és hajtogat öltönyben és nyakkendőben. Ennél nagyobb szabadság nincs…

„A Maladype lehetőség arra, hogy jobban megismerjem magam. Az az érzékenység, ami bennem megvan, esély arra, hogy megértsem mások érzelmeit is. Így jobban elfogadom magam: amilyen vagyok, az jó. Két és fél hónapon keresztül egy szót mondott Zoli a színészeinek és nekünk: őszintén, őszintén, őszintén. Nem kell mindenkinek szupermennek lenni.”

„Azok az emberek, akik erre a nyelvre, amit a Maladype képvisel, nyitottak, nagyon gyorsan, szinte szemvillanásból is értik egymást. Hetek alatt igazi közösséggé formálódtunk. Ez azonnali közösségi élmény. Rám az volt a legnagyobb hatással, hogy a színészek közel vannak hozzám. Egy méterre tőlem izzad, nincs smink és nem lehet csalni. Túl közel van ahhoz, hogy hazudni tudjon. Az emberek nem szoktak látni ilyen közelről színészeket.”


Balázs Zoltán, a Maladype Színház rendezője és művészeti vezetője

1977-ben született Kolozsvárott. Tizenkét éves korában édesanyja úgy döntött, hogy áttelepülnek Magyarországra. A szentesi gimnázium drámatagozatán tanult. Negyedikes korában egy francia nyelvű alakításával díjat nyert Franciaországban, amelynek eredményeként rendszeresen részt vesz különféle francia színházi kurzusokon. A Színművészeti Egyetemen Benedek Miklós színészosztályába járt, de harmadéves korától rendező szakon is tanul Babarczy László rendezői osztályában. Ezzel párhuzamosan Vasziljevnél tanult a párizsi Conservatoire-ban, később Robert Wilson workshopján vett részt.

Maladype
A Maladype Színház független színházi társulat, 2001-től a kritikát és a közönséget egyaránt megosztó előadásokkal jelentkezett. A társulat „előzményének” tekinthető Vareso Aver (Valami Más) 2000-ben alakult, eredetileg azzal a céllal, hogy cigány nyelven mutasson be színházi előadásokat a nagyközönségnek, s ezzel népszerűsítse a roma kultúrát. A Maladype nevet 2002 óta viselik – ekkor lett a társulat művészeti vezetője Balázs Zoltán. A budapesti Bárka Színház 2004 és 2008 között biztosított próba- és játszóhelyet az előadásaik számára, jelenlegi játszóhelyük a Thália Színház és a Maladype Bázis (VIII. kerület, Mikszáth tér 2., a Zappa kávézó felett).

Csikós Ildikó, Páholy Magazin, 2011.