A Maladype Társulat Merlin című előadása összetett és sűrű alapanyagból építkezik, olyan, akár egy látomás Európa történetéről: egyszerre jelenik meg benne múlt, jelen és jövő.

Aki egyetlen előadást is látott a Balázs Zoltán-fémjelezte Maladype Társulattól, aligha szabadul egykönnyen az ott átéltektől. Átélteket mondunk, és nem látottakat vagy hallottakat, mert színdarabjaik alapvető természetéből fakad, hogy megkérdőjeleznek mindent, amit a színházról gondolunk.

Egyszerre csábító és egyszerre ijesztő formai megoldásaikkal csaknem teljes mértékig lebontják mindazokat a tudatos és kevésbé tudatos elvárásokat, prekoncepciókat, amelyekkel a néző beül egy előadásra – és így nem marad más, mint megtanulni tájékozódni egy számunkra hirtelen idegenné vált világban. Ez értelemszerűen erős hatást vált ki, ami a befogadótól függően katartikus vagy szimplán rossz élményként marad meg, ahogy a legtöbb formabontó alkotás esetében.

Ugyanez elmondható legújabb színdarabjukról is. A társulat ezúttal Tankred Dorst monumentális, eredetileg több mint nyolcórásra tervezett drámáját, a Merlin, avagy a puszta országot vitték színre Merlin címmel. Az Eötvös10-ben látható, valamivel több mint kétórás előadás tehát egy eleve igen összetett és sűrű alapanyagból építkezik, amelybe értelemszerűen bele kellett sűríteni az eredeti szöveget. A történet alapvető váza az Artus(Arthur)-mondakör és a kerekasztal lovagjainak történetét idézi meg.

Az Eötvös10 apró színpadán minimálisnak mondható díszlet fogadja a nézőket, a középpontban egyetlen kis ház áll, amelyből fémlétra vezet a magasba. Itt születik a látnoki képességekkel megáldott – vagy megvert – Merlin, aki hamarosan elfoglalja helyét a létra tetején, az emberiség feje felett, hogy választ keressen a legnagyobb kérdésre: hogyan lehetne harmóniát, egyenlőséget és békét teremteni a világban. A koncepció pedig látomásként hamarosan megszületik: ez lesz a kerekasztal eszméje, amit Artúr király lesz hivatott véghez vinni.

A színdarab azonban közel sem romantikusan nyúl a lovagok és királyok történetéhez, sokkal inkább egyfajta posztmodern áttekintése Európa történetének. És ez az áttekintés nem diakronikus, nem is visszatekintő, hanem olyan, akár egy látomás, amelyben egyszerre jelenik meg múlt, jelen és a jövő.

Ez a víziószerűség a jelenetek és idősíkok szüntelen váltakozásában jelenik meg, amelyek között a kapocs Merlin figurája, aki több, mint szimpla varázsló – a mindenkori ember jó szelleme. Az a szellem, amelynek vágya változatlan: egy igazságos, egymás szeretetén alapuló világrend létrehozása. Mint azt tudjuk, ezen világrend megalkotására számtalan kísérlet született már, nem sok sikerrel. Ez adja a darab drámaiságát, a feladat lehetetlenségével való könyörtelen szembesülés, a módszerek és mikéntek újra- és újratervezésének hiábavalósága. A darab szereplői valamennyien különös, futurisztikus jelmezben jelennek meg, ami tovább erősíti azt az érzést, hogy a felvetett probléma a jövőben sem oldódik meg.

A darab ugyanakkor egyszerre ironikus is, ahogy az egy kortárs előadásban cseppet sem meglepő. Hiszen a modern kor embere pontosan felismerte már ezt az ördögi dialektikát Azt, miként bukkannak fel, majd tűnnek le eszmék a megváltás ígéretével, hogyan marad utánuk kivétel nélkül mindig ugyanaz: a hiányérzet. Ez az egyetlen, ami állandó.

Az idődimenziók összecsúszását a szinkronicitás megteremtésével hangsúlyozza a rendező, azt sugallva, hogy a történelem legkülönbözőbb korszakai is tulajdonképpen egymásra rímelnek. Ezzel összhangban a szereplők időről időre egyszerre szólalnak meg, együtt mondanak el hosszas monológokat, ami felerősíti az elhangzottakat, és olyan érzést kelt, mintha az egész emberiség ítéletét hallgatná a néző.

Amint a néző elfogadja ezt a különleges világot, már meg sem lepődik, hogy a színpadon megjelenik John Lennon és Yoko Ono, akik – sugallja a darab – világbékéről szóló eszménye, dalai semmiben sem különböznek a kerekasztal koncepciójától. Mark Twain pedig megkettőződött személyiségként jelenik meg, furcsa, a magyart és angolt keverő beszédével, miközben egyre gyakrabban csendülnek fel Beatles-dalok is a színészek előadásában.

Mindez szédítő módon jelenik meg a színpadon. Balázs Zoltán rengeteg munkát terhel színészeire, akik valamennyien elképesztő munkát végeznek. A Merlint alakító András Gedeon kivételével mindenki több karakter bőrébe bújik, szerepeik folyamatosan változnak. Ezekhez az átváltozásokhoz pedig időnként elég egy, bármelyik játékboltban kapható maszk, paróka, kesztyűbáb, alkalmanként pedig teljesen hétköznapi tárgyak is.

A Maladype Társulat Merlinje valósággal kizsigereli a nézőt. Mintha hiányozna belőle a színpadi dramaturgia, abszolút érzelmi és értelmi felfokozottsággal indul az előadás, és ez a játékidő egésze alatt egy pillanatra sem hagy alább. A néző teljes, feltétel nélküli figyelmére és megértésére tart igényt. Ha ezt nem adjuk meg, be sem léphetünk Tankred Dorst lenyűgöző világába. Pedig érdemes.

Varga Bence, Magyar Hírlap, 2022