Zsótér Sándor meg se próbálkozott azzal, hogy egy zászlóaljnyi színészt rendezzen be több mint félszáz erőltetett díszletváltásba. Inkább Ungár Júlia újrafordításában Musset elképesztően hosszú, szinte játszhatatlanul szövevényes darabjának eszenciáját állította színpadra.

Persze ehhez kellett egy szinte egyedülállóan rátermett csapat is, a többszörösen jelesre vizsgázott Maladype. A Lorenzaccio meg­le­he­tő­sen nagy falat ebben a feldolgozásban, tekintve, hogy a színészek egy kivétellel legalább négy, egyenként is sokarcú, összetett karaktert formálnak meg. Épp ezért a néző, aki nem ismeri a darab történetét és szereplőit, eleinte agyi erek pattogása mellett kénytelen masszívan koncentrálni, nehogy elveszítse a fonalat. Ám egy bizonyos pont után, ha addig kitartott, egészen biztos, hogy világossá válik, hogy az ifjú Lorenzo elbuktatná a kegyetlen zsarnokot, de miközben behízelgő álarcával egyre kevésbé állja a harcot, elveszti a csatát a körülötte lévő, álszenteskedő, manipulatív és számító népséggel szemben is. Kiderül, hogy az erkölcseiről messze földön híres Caterina mégiscsak elcsábítható, hogy Cibo bíboros gyóntatóként előmeneteléhez szük­sé­ges információkra vadászik, és hogy hiába jár sikerrel végül Lorenzo, a tanács a zsarnok után egy bábot választ uralkodónak.

És nem hogy nem fáradtak a fölösleges díszletváltásokkal, de a tér is olyan feszítően intim és szűkös, hogy a benne létezők másfél órán keresztül egymás elől szippantják be az utolsó csepp oxigént is. Az új helyszínt egy színész szenvtelenül informatív bemondása jelzi, ám igen hamar a szereplők köré képzelhető a szín, hiszen minden karakter a végletekig kidolgozott, helyenként karikaturisztikusan elrajzolt, de mindenképp meghatározza azt, ami körülötte van. Tompa Ádám Alessandróként bájosan huncut és csak szeme sarkában csillan fel a nyegle nemtörődömség és gonoszság, Cibo bíborosként pedig mézesmázosan arcontérdelnivaló. Lendváczky Zoltán a női szerepekben brillírozik. Épp a határán van a paródiának, de mindig meg tudja tartani a csábító Cibo márkiné vagy éppen az erkölcsös Caterina hitelességét. Páll Zsolt határozott, egyértelmű szerepeket formáz, nem téveszt, nem csúszik el a hangsúly, nincs oda nem illő grimasz. Fátyol Kamilla jelenléte pedig egyszerre tekintélyt parancsoló, ironikus és démonian nőies. Akire azonban legalább akkora feladat hárul, mint színésztársaira, az Orosz Ákos Lorenzóként. Mert bár egyetlen szerepet játszik, vívódása mégis oly sokszínű, hogy minden pillanatában újabb arccal néz le ránk. Egyszer szánalmas nyafogó, máskor határozott harcos, megint máskor pedig megtörni készülő, de a harci kedvet végül mégis visszanyerő hős. Ezerféle tekintetével hitelesíti Lorenzót, aki hősi tervének végrehajtása közben már maga sem tudja, az arc, ami visszanéz rá, álarc-e vagy az, ami alatta van.

Amellett, hogy az előadásban végig nagy erőkkel van jelen a humor, kifinomult és populáris formában egyaránt, nem halványul el a sokarcú hős tragédiája és a köpönyegforgató emberiség kritikája. Eközben pedig mindent ellepnek a vörös kesztyűk. Szinte fullasztó a sok véres kéz. A jelmezek a piros idegesítően sokféle árnyalataiban zaklatják fel a szemeket. Aztán a nagy vörös kesztyűzuhatagból egyszerre egy óriási báb áll össze, ami megkérdőjelezi az egész jelentőségét. Egy egyszerű, ám annál találóbb poénnal hatalmasodik el az igazságkeresés fölött a kereskedelmi seggnyalás a hatalomért. E lenyűgöző csapatmunka több mint aktuális.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor, 2009