A III. Richárd ugrás a mélybe, alászállás a sötétségbe, és csak egyetlen esélyünk van a túlélésre, ha figyelünk és gondolkozunk, mert egy lakásban vagyunk. Hagyjuk ezt. Dehogy vagyunk. Angliában vagyunk, a Yorkok között vagyunk. Egy véres plüssbirodalomban vagyunk. Egy - csak azt hisszük - kitalált világban vagyunk, ahol épp az emberi gyarlóság félelmes kamráit látogathatjuk sorra. Egy állványon. Fém és fa szövetsége. Csatt. Egy fővel kevesebben vagyunk. Csak óvatosan előre, veszélyes állatok parkjába tévedt ma mindenki bele. Jön a főhős. Értjük? Nem értjük. Figyeljük. Mostantól Balázs Zoltán kezében fonódnak a szálak, Richárd képében ismert, magabiztos világán mutat körbe, megfog, a traverz tetejére ránt, de a korlátot elengedni ma senkinek nem tanácsos. Kérdés nincs, zseniális. Lépésenként készíti tervét, három szinten épül a gonoszság, mégis mindenki megmássza. Két dologban nem győzhető le: övé a tehetség és a figyelem, mely ebben a birodalomban jogar s alma. A színen eközben folytonos a bravúr, biztosítja Zsótér Sándor, ki varázspálcájával színészeit úgy mozdítja, irányítja, hogy cinkosaivá lesznek, igaz társai, hogy itt és most egyedülálló születhessen. Az eredmény? A világszintű kreativitás és alkotószellem lenyomata, az unikális koncepció a Bázison, mely együttesével összeáll. Mert az egy dolog, hogy ez egy szoba. A másik, hogy ezt így és ide, ilyen művészekkel kellett elképzelni. Ez pedig a szellem csodája. Működtetni a bűn birodalmát, Szigligeti Ede szövegével repíteni vissza, és közben figyelni rá, hogy a herceg/gumi dinó, a tablet és élőrap is éppúgy idomuljon, hogy ezek mindegyike ne zavaró, hanem hozzáadó legyen, hogy belekerülj, és ne kikerülj. Ehhez Ambrus Mária remekel a térben, míg a színészek közül Huszárik Kata és Szilágyi Ágota is magaslati fölénnyel brillírozik. Nem kétség, az előadás minden mozzanata az örök színház és a modern, vegytiszta szárnyalás elegye. A valódi eredetiség bizonyítéka, hogy mindazt, mi állandó, hogyan lehet megmunkálni újra, majd a végén, a teljes sötétben, egy zseblámpa fényénél bemászni a néző fejébe és hátra hagyni a kérdést: ez lenne az ember?