Balázs Zoltán (és Gombár Judit) törtfehér, ferdén leszúrt bambuszrudakkal határolt színpada ihletett tér: tere a gondolkodásnak s tere a testek ölelkezésének, küzdelmének. A játékosok – négy férfi és négy nő – testhez simuló fekete trikóban, buggyos fekete nadrágban, mezítláb vesznek részt a játékban: a végig világos térben a rózsaszínű talpak, bokák, lábujjak éppúgy „játszanak", mint a kezek, az arcok, az egymásba fonódó tekintetek.

Az előadás akusztikai világát a színpadszélen helyet kapott, s ugyancsak fekete kezeslábasba bújtatott zenész, Mogyoró Kornél hivatott megteremteni: az egzotikus, különleges hangokat kibocsátó ütőhangszerek, amelyeket megszólaltat, s amelyekkel röviden, ám nyomatékosan lezárja az épp aktuális jeleneteket, a rítus, a meditáció, a finom érintkezések-összecsengések tartományáig tágítják a játékot. Díszlet és kellékek nincsenek a puritán játéktérben, csak a sok funkcióval bíró, hosszabb-rövidebb bambuszrudak, amelyek hol erdőt, hol fegyvert, hol emelvényt, hol trónszéket, hol falloszt testesítenek meg.

Az előadás alapkarakterét a virtuózan lebonyolított mozgások rajzolják elénk: a játékosok csak epizódokat szólaltatnak meg Büchner darabjából, s az egyes jeleneteket a rendező felvezető kommentárja foglalja keretbe. S bár az előadást úgy hirdették meg, hogy a színészek a produkció kezdetén „megküzdenek" egymással egy-egy jelenetért, az általam látott előadáson ilyesmire egyáltalán nem került sor. Annál inkább a közönség igényeinek, kívánságainak beépítésére: erőteljes felszólítások nyomán a nézősorokból „rendelések" érkeztek egy-egy jelenet újabb variánsának eljátszására, s mint gyorsan kiderült, valamennyi játékos anyanyelvi szinten birtokolta a dráma összes szerepét.

Mit is látunk hát a Maladype kísérleti színházában? Helyzetgyakorlatokat egy jól ismert színmű Thurzó Gábor fordította szövegeire? Az elhangzó textusoknak s az akrobatikus mozgásoknak valamiféle különleges szimbiózisát, amely intenzíven képes megteremteni egy koherens világ képét? Az mindenesetre egyértelműnek tűnt, hogy az elhangzó szövegek s a cselekvések, valamint a mozgások nem a hagyományos relációba kerülnek itt egymással: a hangok, a mozdulatok rendje teremt önálló világot, s a beszéd alárendelt szerepet játszik. Ám az emberi megszólalás határait is kitágítja a játék: vinnyogó, nyüszítő állathangokká, törzsi rítus mágikus jeleivé vagy eltorzított jelbeszéddé válik sok beszédfutam. Leonce herceg nevezetes monológját a megismételt epizódban arabul mondja el Fátyol Hermina; egy másik szereplő (Páll Zsolt) pedig hangsúlyosan tájszólásban szólal meg, groteszk színt csempészve egy másik jelenetsorba. A drámai textus hol ellenpontozódik, hol nyomatékot kap az intenzív testmunka révén: az előadás erejét, lendületét testek akrobatikus mozgása, összekapcsolódása, elválása adja. Cirkuszi akrobatamutatványnak is beillő produkció, amilyen könnyedséggel és légiesen végzik a játékosok a legnehezebb és legrafináltabb – intenzív fizikai erőt, s roppant fegyelmet is igénylő – mozgásokat. S az összehangolt cselekvések végül mindig kiadnak valamilyen kompozíciót, amely már intenzíven megélt emberi viszonylatokról, érzésekről tudósít. Testek küzdelméről és eggyéolvadásáról, átlényegüléséről.

Biológiai alapú, pazarul érzéki színházat látunk, amely sodor magával, elvarázsol, még akkor is, ha minden jelenet minden pillanata nem válik azonnal és magától értetődően evidens jelentésűvé. A Maladype erős együttese Balázs Zoltán vezetésével régóta új, organikus színházi nyelv kikísérletezésével foglalatoskodik, s most a büchneri mesére alapozva elég messzire jut a nyelvteremtésben. Az előadás vizuális képe roppant egységes és artisztikus: intenzív testjáték – a tiszta érzékiség és tiszta gondolatiság határán.

Ahogy peregnek az epizódok, fokozatosan telítődik a játék elragadóan gyöngéd erotikával és groteszk humorral: a hosszú bambuszrudakkal lejátszott „pisilős jelenet" ellenállhatatlanul mulatságos, szürreáliákig tágított eszközhasználata, a keresztbe fektetett rudakból épített sokszögletű trón imbolygása és furfangos működése, egy guggoló férfitest (Orosz Ákos) groteszk biológiai alakzatai mind-mind alaposan kidolgozott és hangsúlyos képpé formálódó jelenések. A játékosok mindegyike – Orosz Ákos, Papp Zoltán, Páll Zsolt, Tompa Ádám, Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin – odaadással, fegyelemmel és roppant erőkifejtéssel vesz részt a produkcióban. Amely egyúttal arra is példa, hogy a kitartó formakeresés és nyelvteremtés nemcsak szellemi kohéziót, de közösséget is képes létrehozni.

Kovács Dezső, Criticai Lapok, 2008