Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az előadás Gombár Judit tervezte tere fehér tatami (kvázi matrac) téglalap, melyből megannyi bambuszbot áll ki: köztük strázsálnak szoborszerű némaságban, fekete egyenjelmezben a színészek, középen Mogyoró Kornél az ütőhangszereivel. De mielőtt ők megmozdul(hat)nának, Balázs Zoltán ragadja magához a szót, hogy tisztázza a helyzetet. Az előadás huszonöt képből áll, melyeket (egyelőre) négy-négy verzióban tanult be a társulat: négyféle dikcióval, négyféle zenével és mozgással, és főként négy lehetséges Leonce-szal, Lénával és kísérőikkel. S hogy melyik este melyik jelenetfüzér kap helyt a tatamin, azt előre senki sem tudja. Senki, mert az előadás alatt van, amikor a rendező jelöli ki, mit és kinek kell eljátszania; van, mikor a színészek választanak; s van, amikor a nézők. De ezzel még nincs vége. Balázs biztatja a közönséget: néznének meg egy színt újra, de más Lénával és más Leonce-szal, más hangnemben, sőt adott esetben akár más nyelven. Így a közönség lelkesedésétől, nyitottságától és hangulatától függ az adott este előadásának összképe, ahogy ettől függ végének időpontja is.

A Maladype végképp felhagyott a mindenféle értelemben vett linearitással, s mind szó szerint, mind metaforikusan a megszokottnál több dimenzióba helyezte színházát - Balázs Zoltán igen jól használja, vegyíti, bővíti és formálja saját képére korábbi számos és neves mestere fogásait. Bár a jelenetek - megtámogatva a történetet a biztonság kedvéért röviden ismertető rendező verbális mankójával - időben logikusan követik egymást, a köztük lévő rövid szünetek (a gondolatnyi csend, amíg a társulat újratölt), az esetleges ismétlődés és a mindig váltakozó előadásmód miatt mégsem tekinthetők egy fonalra fűzött egységnek. Másfelől pedig szó sincs itt a "színész balról be - dialóg - színész jobbra ki" szerkezetről: az épp főszerepet játszó színészek - és az őket segítő, bambuszrudakkal bűvészkedő többiek - mindig egy-egy egyedi, önmagában is tökéletesen érvényes, egy adott (legtöbbször nagyon intenzív mozgásszínházi alapokra épülő) rendezőelv mentén készült jelenetet adnak elő. S a mozgás hangsúlyozottan térbeli: néha-néha öncélúságba fordulóan akrobatikusak a színészek feladatai; az egyik lehetséges, Óriás munkacímre hallgató záróképben például mindvégig a négy férfi színész vállán áll a négy női színész, de egyébként is ritkán van minden előadó talpa egyszerre a padlón.

E jelenetek pedig a lehető legsokszínűbbek: hatványozottan érződik az egyszeriség, a megismételhetetlenség élménye - kiszámolható, hogy százat belőlük tetszőleges mennyiségben és formában fűzve egymás után hány lehetséges este születne. A legszigorúbb keretek közé terelt látszatimprovizálás paradoxona ez: a különlegesség épp annyira adott, ám az improvizáció negatív értelemben is érthető esetlegessége ki van zárva, hiszen minden szegmens az utolsó részletig kidolgozott. Az esetlegesség itt csak a véletlenszerű sorrend révén van jelen: a május 21-i előadás például rosszat sejtetően indult, mert a második kép egy, a szokatlan forma meglepetésében még érthetetlen játék volt, látszólag oda nem illő, gagyi popslágerekkel (Orosz Ákos előadásában); rögtön utána pedig egy félig németül elmondott dialógus következett, nem javítva ezzel az addigi összképen. Igaz, ezt a rendező utasítására rögvest követte saját magyar nyelvű párja - itt már ráérzünk a dolog mégis létező rendjére. Mégis szerencsésebb lett volna, ha a német jelenet következik később, hogy kellően értékelhessük az egyébként igen szép képeket: Bakos Éva öltözteti a földön kúszó Leonce-ot (Papp Zoltánt), csitító hangon ismételgetve megnyugtatónak szánt szavait.

Ám az előadás nem a szavaktól lesz kiemelkedően jó, épp ellenkezőleg: a Maladype ezúttal elsősorban nem szavakkal beszél. Testtel, testekkel; a hangsúlyokban, arcokban és a folytonos mozgásban megbúvó (lét)kérdések és kiáltások révén: jellemző, hogy Bakos Éva süketnéma-jelbeszéddel vagy Fátyol Hermina arabul elmondott nagymonológja is mekkora kétségbeesést áraszthat. S ezek az "áradások" nem állnak meg a színpad szélén: főként a mind a nyolc színész által egyszerre elmondott-eljátszott nagymonológ nem fér meg a tatamin - a feszültség szinte kisül, s hatása nagyobb, mint egy valódi robbanásé. S mint az elmúlt évadban színpadra állított darabok legnagyobb részéé.

Hosszan lehetne sorolni a remekül eltalált jeleneteket: gyönyörű például, mikor Fátyol Kamilla saját testéből formált bölcsőjében ringatja a melegtől kipirult, de a belső jéghidegtől remegő, férjhez kényszerítendő Simkó Katalint, s nem kevésbé szép a Fátyol testvérek - mint valami idetévedt nimfák - találkozása Tompa Ádám és Páll Zsolt ladikot hajtó Leonce-ával és Valeriójával.

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire közvetlenül és ennyire erőteljesen ható előadást. Nem tudom, láttam-e már valaha.

Kovács Bálint, Magyar Narancs, 2008