A mai nap az írásjeleké és a hangsúlyoké. Olvassuk föl a jelenetet kifejezetten rossz hangsúlyokkal! Ez nehéz. A legtöbben úgy próbálják abszolválni, hogy a szó végét hangosabban mondják.

Többen vagyunk, mint a múltkor, de még szintén a Krétakör bázison. (A következő nyílt próba már saját helyen lesz. Állítólag.) Zoli három perces csöndet kér a próba elején. Teljes csöndet, pisszenés és mozgás nélkül. És még "fenyeget" is; ha zaj lesz, elölről kezdjük. Én mint félig kívülálló, vállalkozom az idő mérésére. Mozogni nekem sem szabad, rászegezem hát a tekintetem az órám számlapjára. Aztán időnként felpillantok, csak közben attól félek, hogy teljesen elvesztem az időérzékem. Ugyanis rettenetesen hosszúnak tűnik a három perc. Mindenki figyeli a másikat, a külső zajokat, és minden bizonnyal saját magát is. Lassú kézfeltartással jelzem némaságunk végét. Zoli még most sem beszél, hangtalan artikulációval és mutogatással osztja ki a vizsgálandó jelenet szerepeit. Belehasít a levegőbe Orosz Ákos hangján Bugrisláv: "Előre, barátim! Éljen Vencel és Lengyelország!"

A mai nap az írásjeleké és a hangsúlyoké. Olvassuk föl a jelenetet kifejezetten rossz hangsúlyokkal! Ez nehéz. A legtöbben úgy próbálják abszolválni, hogy a szó végét hangosabban mondják. (Pedig szerintem elég lenne Novák Péter Beugró felkonfjaira, vagy a sportműsorok hírolvasóira gondolni, ők például élő bizonyítékai annak, hogy rosszul hangsúlyozni nem olyan nehéz...) Aztán föl kellene olvasni jó hangsúlyokkal. Ez még nehezebb. Mindenki annyira koncentrál, hogy hibátlan mondat talán nem is születik, viszont az előző feladat megoldása imígyen rendben is volna. Kétségtelen, ez a mondat például önmagában is nyelv-összegubancoló: "És eltörlünk minden adót, amit az a szörnyeteg Übü vetett ki!" Zoli újabb kérése: csak a magánhangzókat mondjuk. Ez könnyebb, és elég vicces.

Szinte zsebünkben a szöveg, jöhet a fantázia. Varsó piacterén vagyunk, Bugrisláv, a lengyel királyfi maga mellé állította a népet, hogy leszámoljanak Übüékkel. A jelenetben Übü mamát üldözik; a katonákat a testőrök (töstérek) igyekeznek feltartani. Merre menekül Übü mama? Fölvázolunk egy komplett Indiana Jones-jelenetet, titkos ajtókkal, kötélhágcsóval, könyvtárral, vár alatti kazamata-rendszerrel. Színházban ezt így megvalósítani esélytelen, de arra mindenképpen jó, hogy Zoli megtudja, ki mit lát egy jelenet mögé.

Újra beszédóra következik, ehhez a jelenethez hozzákapcsoljuk a következőt is, Übü papa kényszerűségből elkövetett "harci turnéjának" első pillanatait. Várja az orosz sereget. Minden vesszőnél csettintünk, a felkiáltójelnél dobbantunk, a pontnál ráütünk a combunkra, a kérdőjelnél összeütjük a két bokánk. Az első pontosvessző eredményez némi bizonytalanságot, de hamar túljutunk a logikai feladványon... Aztán ugyanez menet közben, az írásjeleket pillanatnyi megállással, két hátralépéssel, leguggolással, apró ugrással nyomatékosítja, aki épp beszél. A tempót mindig az adja meg, akinél a szó van, nem is sikerül maradéktalanul mindenkinek lekövetnie mindenkit. Három-négy ember járkál körbe, egyszerre kéne látniuk egymást, a szöveget, és észben tartani, hogy melyik írásjelnél mi következik. Ez a legedzettebbeknek sem megy könnyen, ritmusérzék híján pedig lehetetlen küldetés. De azért mindenki megpróbálta...

A következő alkalommal igyekszem kideríteni, hogy Balázs Zolinak bejött-e, amire számított. Hogy ezekből a nyílt próbákból mit tudtak hasznosítani a színészek, beépültek-e a nézők ötletei, működik-e a több szem többet lát elve.

Rick Zsófi, fidelio