A Maladype Színház Yvonne című előadása egyetlen markáns rendezői ötletre épül, mégpedig arra, hogy bármelyikünk lehetne Witold Gombrowicz darabjának visszataszító Mutyulija. A címszerepre minden este más-más gyanútlan nézőt rángatnak fel a színpadra, akiben néhány perc elteltével tudatosul, hogy az előadás végéig biztosan nem ül vissza a helyére, hiszen főszereplőt csináltak belőle egy darabban, amit – valószínűsíthetően – nem is ismer.

Eleve különös, hogy a szereposztásban Yvonne neve mellett három X szerepel. A néző számára már ebből nyilvánvaló lehet, hogy sajátos rendezői elgondolással áll szemben: lehet, hogy a darab szerint mindössze néhány mondatos, ám mégis kulcsfontosságú szereppel bíró, torz lény csupán Fülöp herceg bensőjében létezik? Vagy valamelyik színész karaktert vált?

A bemutatót követő első előadások egyikén Balázs Zoltán rendező fogadja a Fészek Művészklub nézőterére érkezőket, és mivel nem helyre szólnak a jegyek, segíti az ültetést. Ennek jelentőségére csak később derül fény, mikor az első sor jobb szélére terelt fiatal nőt felviszik a színpadra. Igyekszem helyes kifejezést találni: felrángatják, felviszik, felszólítják? Bizonyára nézői habitustól függ. Amikor én láttam az előadást, egy kimondottan visszafogott, a színpadon zavartan feszengő fiatal lányt választottak ki Yvonne szerepére. Nehezen állt kötélnek, és egészen jól látszott arcán a döbbenet, mikor tudatosult benne, hogy miként Fülöp herceg – unalma elűzésére, lázadása demonstrálásaként, tréfából – kiválasztotta Yvonne-t Gombrowicz darabjában, éppúgy szemelte ki őt (vélhetően) Balázs Zoltán a főszerepre.

Yvonne különös karakter. Már első színrelépésekor is csak ócsárolják, két nagynénje szerint mulya, csöppet sem vonzó, nincs sex appealje, és ez még a legkellemesebb jellemzések közé tartozik. Számos rendező igyekezett megragadni Yvonne furcsaságát, torzságát, hol látványos, máskor visszafogottabb eszközökkel. Kérdés, hogy egy küllemében kimondottan vonzó nő lehet-e hiteles Yvonne? Át tudjuk-e érezni, milyen terhet ró megjelenése az udvarra? Értjük, miként jutnak el a szereplők oda, hogy együttes erővel gyilkolják meg a lényt, amelynek megjelenése saját otrombaságukra, rejtett csúfságaikra világít rá? Balázs Zoltán rendezése éppen a lényeget veszi el az előadásból, egy kiváló színész/színésznő (több színrevitelben merült fel Yvonne karaktere androgün lényként) lehetőségét arra, hogy megmutassa, milyen tükör az, amely mindenkiből a legrosszabbat láttatja. Ilyen erős jelenlétet civiltől nem várhatunk. Nem lehet nem arra figyelni, hogy a színpadra felrángatott lány, mivel az elején nem tudja, kit, mit játszik, mit várnak tőle, halkan, ügyetlenül felelget egy-egy költői kérdésre, melyre Gombrowicznál Yvonne neve alatt mindössze annyi szerepel: (hallgat) vagy (semmi). Arra figyelünk, hogy elpirul, lám, kap két oldalról egy-egy puszit, megpróbálják megetetni, de nem kér semmit, rakosgatják jobbra-balra, ültetik, fésülik, még táncos jelenetekben is helyt kell állnia.

Bennem, nézőben zavart kelt ennek látványa, óhatatlanul arra gondolok, bár megszabadulna, és maga is így lehet ezzel, mert a nyírjuk ki-felvetésre halkan suttogja, hogy „lécci, nyírjatok ki”. A néző pedig átéli a drámát, amely ezúttal nem arról szól, hogy ki diadalmaskodik a burgundi udvar intrikáiban, még csak nem is arról, hogy ki ússza meg a legkevesebb kellemetlenséggel Yvonne megjelenését, vagy kinek sikerül a Mutyulit előbb meggyilkolnia. Hanem arról, hogy ott áll a színpadon egy néző, aki azt remélte – tekintve, hogy erre sehol nem hívták fel a figyelmét –, hogy csupán empatikus, nyitott közönségként kell helyt állnia aznap este, ehelyett pedig főszerepre kárhoztatták. (Balázs Zoltán előadás utáni rövid beszédéből kiderült, hogy akadt, aki kimondottan örömmel és bátran vállalta a feladatot, annyit ő is megjegyzett: ezen az estén visszafogott Yvonne-juk volt.)

Az eredetileg két felvonásos drámát Balázs Zoltán erősen meghúzta, és sokszínűen összeválogatott zenei aláfestéssel egy nyolcvan perces, magával ragadó revüt hozott létre. Az előadást áthatja a mozgás, ami olykor táncjelenetekben, másutt a prózai szöveget kísérő mozdulatsorokban nyilvánul meg. Kétségtelenül lendületet ad a produkciónak, ám helyenként erőltetettnek, néha modorosnak hat (mozdulatszobrok: Erőss Brigitta, Jáger Simon). A díszlet (Balázs Zoltán munkája): a kiválóan forgatható emelvény, a tereket tagoló alkalmi falak, a gyilkosság pillanatában Yvonne-t jelképező csontváz mind-mind remek ötlet, és lehetővé teszi a Fészek viszonylag szűkös színpadának maximális kihasználását, olykor párhuzamosan egymásra szerkesztett jelenetekkel.

Rendkívül karakteresek Németh Anikó jelmezei, leginkább a ’20-as évek Amerikájának bohó, fiztgeraldi világát idézik. Gombrowicz sem igyekezett korban tartani a történetet, az eklektikus világ burgundi udvarában a király is bridzsezik. A színészek kint is-bent is játéka, amely olykor önmagára reflektál, néha kapcsolatot teremt a közönséggel, valamelyest elidegeníti a történetet, és kevéssé átélhetővé a személyes drámákat. Méltányolható felvetés, hogy Yvonne-nak nem kell sem taszítónak, sem otrombának lennie ahhoz, hogy kilógjon a királyi udvar pompájából és önvizsgálatra késztesse az ott élőket. Esetlensége, kívülállása éppen ugyanazt a hatást képes elérni, hiszen beemeli a hétköznapi világ kendőzetlenségét a zömében jól begyakorolt képmutatásra épülő udvarba. A megvalósítás mikéntje azonban nem szolgálja az előadást, amely így csupán elszalasztott lehetőség marad.

Seres Gerda, szinhaz.net, 2020