100 éves a dadaizmus, minden idők talán legszélsőségesebb, legellentmondásosabb, legtitokzatosabb stílusa, s ennek alkalmából a Maladype Színház valamint Farkas Gábor Gábriel és zenekara összeállt, hogy Matei Vișniec azonos című darabjával ünnepeljék meg a jeles alkalmat. Zenés-táncos est három órában a XX. század szörnyűségei által életre hívott abszurd mozgalomról, amely mulattatóan arcátlanul hajlítgatja az ésszerűség és a jó ízlés határait, s megkérdőjelezi minden és mindenki létjogosultságát – ez a Dada Cabaret Balázs Zoltán rendezésében.

Mielőtt az előadásra térnék, nézzük meg, mi is az a dadaizmus. 1916-ban Svájcból induló irányzat az avantgárd mozgalmán belül. A dadaizmus álláspontja a megkérdőjelezésben rejlik. Úgy vélték, minden konszenzust meg kell kérdőjelezni. A tradicionális kulturális irányzatokkal, értékekkel szembe kell fordulni, még a racionalitással is, s az egyetlen igaz eszmének a semmit kell hirdetnie. Fel kell rúgni az összes szabályt, csak így érhető el a teljes szabadság. A dadaizmus születésében nagy szerepet játszott az ekkor már két éve zajló I. Világháború, amely arra engedte következtetni az irányzat képviselőit, hogy minden, amit az emberiség korábban tett vagy gondolt, hamis vágányokra terelte a világot. Ezért a mélységes nihilizmus, amely olyannyira erős, hogy ők tulajdonképpen nem hisznek a dadaizmus létezésében sem. Maga a szó sem bír jelentéssel, nem más mint „üres kagylóhéj.” Nem kellett sok idő, hogy ez az irányzat bekússzon a művészetekbe, s tetőstül felforgassa azt megbotránkoztató, polgárpukkasztó stílusával. Az irodalomban a hagyományos verses formák elutasítását vonta maga után. A dadaista költők elhagyták a központozást, a rímelést, a szabályos versformákat, trágár szavakat kezdtek használni, s nem utolsó sorban elhagyták a racionális gondolatmenetet, így ezek a versek voltaképp teljesen értelmezhetetlenek. A képzőművészetekben pedig forradalmasították a gondolatot, miszerint minden létező tárgy műalkotásnak számít, fenséges esztétikai értékkel bír, különös tekintettel az emberi szemétre. Most pedig lássuk, hogy is néz ki a dadaizmus színpadra alkalmazva!

Nos, a Dada Cabaret megnézése előtt kötelezővé tenném Hermann Hesse A pusztai farkas című regénye elhíresült mondatának közlését a bejáratoknál: „Belépés csak őrülteknek, az elméjével fizet.” A Dada Cabaret nem mellőzi a humor, a gúny, az önirónia, a polgárpukkasztás, a látványvilág és a betétzenék színes kavalkádját, a szédítően pörgő eseményeket – amelyek valahogy mégsem képesek egy összefüggő történetet alkotni –, valamint az absztrakciók dinamikus megjelenítését. Egyetlen alap cselekményről nem beszélhetünk. Több nagyszabású jelentből áll össze a színdarab, ám ezek a szegmensek önmagukban a tökéletes értelmezhetetlenség látszatát keltik, s valahogy egymás mellé pakolva válnak egy nagy, dadaista értelemben vett történetté. A mű első felében a dadaizmussal, mint jelenséggel foglalkozik. A legkarizmatikusabb szereplője, Monsieur Dada – aki egyébként az egyetlen fiktív karakter –, faggatja az irányzat kitalálóját, Tristan Tzara-t, miként hozta létre a dada szót, mit jelent az, mi áll az egész mögött. A kérdésekre persze számos válasz érkezik, amely mind hivatott érzékeltetni a nézővel, hogy miért zajlik mindaz a színpadon, amit épp fülig érő szájjal és aggódó tekintettel néznek a teljes összezavarodottság következtében. A válasz sosem helyes, sosem igaz. A dadaizmus érvényben van, tehát azért nem létezik, mert van. Filozófiai és művészeti ágak karikírozása, a világ abszurdumainak boncolgatása, a dadaizmus történelmi jelentőségének igazolása a mű voltaképpeni üzenete. A történet második felében megjelenik Lenin is, akit a Voltaire Cabaret társulata vádol meg plagizálással, a dadaizmus eszméjének továbbalkalmazásával a politikában, szegve meg ezzel a dadaizmus alapeszményét, s okozva milliók halálát Európa szerte,.

A műsor közben szétesik a logika rendszere, megszűnik a következetesség, összefolynak a gondolatok, elválik a test a fejtől. Minden megtörténhet és minden meg is történik. Egy dadaizmus teremtette világban nincsenek tabuk, a nyelvek összekuszálódnak, az illemszabályok eltörlődnek, az emberek más dimenziókba kerülnek, alakot váltanak, és a világ kivetkezik önmagából. Tökéletes zűrzavar születik a szemünk láttára, s az ambivalens érzelmeinket csak fokozza Farkas Gábor Gábriel ördögi, a pokol legmélyebb bugyrait idéző hangja, amely hidegrázásként fut keresztül az előadótermen olykor. A színészi gárda egészen elképesztő szintekre lép. Három órán keresztül szünetmentesen táncolnak, beszélnek, szaladnak, kúsznak, másznak, s közben énekelnek is akár öt különböző nyelven. Emellett az sem zavarja meg őket, ha az előadás kétharmadánál az egyik főszereplő mikrofonja is felrúgja az illemszabályokat, s megszűnik működni. Hát létezik ennél dadább?

Számomra ez az előadás kifejezetten pozitív csalódás volt. A történet a maga értelmetlennek látszó, valójában nagyon is szuggesztív szerkezetével olyan szemet szúróan értelmetlen emberi hibákra hívja fel a figyelmünk, amelyek miatt 100 évvel ezelőtt létrejött egy olyan irányzat, amelyet meglehet, hogy az azt életre hívó külső tényezők meg nem szűnése tartott életben ez idáig is. A borús, paradox gondolatokat azonban elnyomja a társulat kiváló játéka és a fantasztikus felcsendülő dalok, illetve az általuk megjelenített kirakatképek. Kiváló előadás, ha szeretnénk valami különlegeset kapni, amely nemcsak elgondolkodtat, de a végletekig megnevettet és szórakoztat. Végezetül pedig, ha már fentebb feltettem a költői kérdést, létezik-e dadább annál, hogy a dadaizmus századfordulójának ünneplése közben elromlik a mikrofon, engedje meg a kedves olvasó, hogy a tradíciókat felrúgva, a dadaizmus nevében megválaszoljam azt egy rövid párbeszéddel, amelyet az előadás végeztével volt szerencsém meghallani a ruhatárnál.

– Ez valami rettentő jó volt. De te értettél ebből bármit is?
– Nem.

A színdarab az Átrium Film-Színházban tekinthető meg.

Varga Bence, Corn and Soda, 2016