...az előadás jól érzékelhetően unottá válik, az el-elbiccenő figyelmek egyre nehezebben találnak vissza...

A Pokol valami nagyon meleg bugyra a világnak, mondja nekünk a Maladype Színház Pokol című legújabb munkájában: itt van, velünk a színpadon és velünk a nézőtéren, néz minket, és mi nézzük az ő furán ismerős bugyrait, magunkra ismerünk, égni kezd a talaj a farunk alatt. Az előadás jól indul, lelassul, majd nyálcsorgató, mindent értő, és mindennel egyetértő, békés álomba szenderül.

Az előzetesek legnagyobb meglepetése, hogy a Maladype Színház régóta nem változó nyolcassága – vendégművészként – Ladányi Andreával kilenccé vált, ami számmisztikailag nem egy szerencsés előjel.

Az előadás terébe hosszan érkezőket a színtér első közepén egy trón képe fogadja, azon otthonos kényszertartásba ernyedve szép, fiatal fiú, trónusa tetején három koponya szabályos rendben egymás felett, a fiú egyik lábánál egy női alak, másik lába mellett egy másik emberi test, a játéktér mindhárom oldalán sötétben fekete alakok, sokan, és majdnem láthatatlanul. A trónus körül kialakuló beszélgetésből hamar kiderül, hogy itt pokoljárás és Faust is lesz: ez a fiú le fog menni a Pokolba, hogy árán tudja kezelni a Pokol urának közismert ajánlatát.

A több helyről és vélhetően saját betétekkel is kiegészített szöveg (talán éppen stiláris széttartása miatt) az első jelenetben néhol nehezen követhető, ám az előadás egy pontján a kezdeti beszélgetés súlyos verbalitásába bele-beleszunnyadó néző megéled: a körbeülő alakok suttogni kezdenek, majd egyre hangosabban mondják, végül szinte ráüvöltik a fiúra a dantei verdiktet a remény feladásáról, a mélydobok megszólalnak, a fiú elindul a Pokolba, a nézőtéren valaki köhögni kezd, perceken keresztül küzd ellene, és ki tudja, miért, melegünk is kezd lenni.

Balázs Zoltán rendező a látványra, a mélydobok által keltett vörös-fekete atmoszférára, a szerepformálás nélküli szenvtelen deklamációra építi az előadást: egy rituálét celebrál számunkra. A rítusszínházi alaphelyzet szentséget és ezzel összefüggésben valami fontos, közös történést ígér, ami miatt nem viseli az aktualitás köznapiságát. Merész vállalás. Ezzel szemben a Pokol című darab egy-egy aktuális politikai képletre való cinkos kikacsintásai annak ellenére köznapiak, hogy azon a szinten, ahol a szentségek születnek, ezek a napi léptékű képletek csak apró limlomok. Ezek a kiszólások ráadásul könnyen beazonosíthatóak, így a ráismerés nem túl megterhelő (ennek megfelelően illékony) öröme mellett nagy nézőtéri történések nem követik: pontosan érthető a súlyos kultúrkritikai kijelentés, miszerint Krisztus után született teremtmény még nem jutott egyetlen sem a mennybe, de a befogadónak mindezzel – a megértés adta pillanatnyi önelégültségen kívül – semmi tennivalója nincsen. Hiába a nézőtér arctalan tükörképe a közönséggel szemközti falon, hiába érthetjük a közösségünket a pokolbeliekkel, hiába fogjuk fel, hogy amikor a fiú negyedikként saját arcát teszi a koponyasor tetejére, akkor mégiscsak elfogadta a pokoli ajánlatot (ha még annyira is ennek közhelyes ellenkezőjét deklarálja mindeközben szenvtelen szép szavakkal), semmiféle közösség nem jön létre a színházban alapvetőn túl: nézők színdarabot néznek egy speciálisan erre kialakított helyen. A pokolbeli alakok és alakzatok erőtelt és helyenként kifejezetten szellemes mozgóképének érzéki letisztultsága óhatatlanul létrehoz és fenntart egyfajta nézőtéri közösséget (mondhatni, az azonos módon érzékelők közösségét), azonban a színtéri történések megértésének kezdetekben gördülékeny, intellektuális közössége félórányi játék után a legprózaibb módon hasadozik: az előadás jól érzékelhetően unottá válik, az el-elbiccenő figyelmek egyre nehezebben találnak vissza, egy-egy színtéri momentumot így az adott pillanatban egyre kevesebben követnek. Az izzasztó meleg ekkor már régen nem a pokolidézés érzékletességének, magunkra vett valósságának szólnak, csupán a legprózaibb levegőtlenségnek, a székek kényelmetlen zsúfosságának, a ruhatárban megspórolt 200 forintnak (amelynek ára az ölben tartott átmeneti kabát), és mindezen ekkor már az sem segít, hogy az előadásnak a mondandója kihegyezett és világos üzenet. „A Pokol az Élet”, mondja az előadás színpadi jelölők átgondolt jeleivel, és meg is támogatja mondandóját érzékletes (szellemesebb és kevésbé szellemes) képekkel. Nem mindig jól követhető szöveggel sorra megidézi a senkiket, az ilyen-olyan Valamiket, az Önmagát Zabálót, a kereszténység elkövetőit, a magukat és egymást marcangolókat, az egymást folyton kereső ölelni nem tudókat, de bóbiskoláson túl sokra nem megy velük: a Pokol nézőterén se rítus nem történik, sem közösség nem alakul, sem teendő nem akad mindazzal a pokolian emberi dologgal, ami jól látható, hallható, és világosan érthető.

A Maladype Színház bemutatója (miként máskor is gyakran) a komolyságra tett kísérlet, komoly dolgokról kíván komolyan kommunikálni. Az ihletetten és gazdag alkotóerővel létrehozott pokoljárás érzékletes mozgóképe, egyre közhelyesebb, sokszor követhetetlen gondolatai csak szólnak, jönnek és mennek, az előadás mondja, mondja a magáét, miközben mi a nézőtéren hiába várjuk a legelső hozzánk intézett kérdést a tézisek e művészi tengerében. A beszélgetésre érkezett fejek tehát elbiccennek, csak a taps ébreszti őket.
Ma megértettek velünk valamit, amit magunk is tudunk, ami tudásként nem kevés, azonban színházi teljesítményként nem is túlságosan sok.

Török Ákos, szinhaz.net, 2011