Egy színházi estén mindig kettőn áll a vásár: a művön és a befogadón. S kudarc esetén sosem lehet teljesen kizárni, hogy esetleg az utóbbi a hibás. (Bár nem is esküdnék meg rá.) Ezt azért bocsátom előre a Maladype Találkozások Színháza Bolondok iskolája című előadása kapcsán, mert jómagam szinte semmit nem fogadtam be a produkcióból. Egyszerűen nem értettem, mi folyik a Szkéné kietlen színháztermében a kései órán. Beszámolómban tehát inkább csak leírásra szorítkozom, mivel élményként legfeljebb a tanácstalanságot és a kívülrekedtség érzését tudom megosztani a Kedves Olvasóval.

A Maladype Balázs Zoltán rendezésében Michel de Ghelderode XX. századi belga író Bolondok iskolája című darabját játssza. De aki a nevezett színművet nem ismeri, az nem fogja megismerni ebből az előadásból sem. Legfeljebb megsejtheti a történetet, amely a XVI. századi Flandriában játszódik, ahol az udvaribolond-képző növendékei Galgüt, a – mondjuk így: – tanársegéd vezetésével összeesküsznek mesterük, Folial ellen, s gonosz színjáték útján-módján az életére törnek. A sötéten költői mű valami végletesen és végzetesen romlott világból tudósít. Ebből kerekít Balázs Zoltán kissé talán önző és öncélú, de kétségkívül artisztikus és felfűtött színházi estét.

Amikor a közönség bemegy a terembe és elfoglalja helyét a nézőtérnek nevezett falépcsőn, a színészek már belemerültek a játékba. Egy ovális plexiasztal körül térdelnek, előttük tányér, evőeszköz, szalvéta és nyúlánk talpas poharak különböző színű folyadékokkal. Tizenkét egyforma ruhás – sárga-fekete színű, kámzsás, stilizált reverendát viselő – szereplő arca villan elő a fekete kámzsákból. Az egymásba mosódó és egymáshoz simuló figurák zsongítóan zsolozsmáznak valami érthetetlen nyelven, amelyen azután beszélgetnek is. Sűrűn kihallok és megértek egy-egy latin szót, de hát nehezen hiszi el az ember, hogy tényleg latin ez; hogy ennyire élőn, hadarin, hétköznapias slendriánsággal használjanak a színészek egy holt nyelvet. Közel félórát dünnyög, kántál és polemizál ez a különös, szertartásos kórus, a kar- vagy szektavezetőnek látszó Molnár Erika ellentmondást nem tűrő altjának vezényszavaira. S miközben kísérőzenét csiholnak kanalakból, poharakból – később az égből aláhulló bádogkannából –, halványan el-elkülönülnek a karakterek. Van aki nem tud beszélni, hanem jelel (őt Bakos Éva játssza). Van két kicsi, izgága, csivogó lány (Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla). Nyári Oszkár folyton lepisszegi a közbeszólókat. Parti Nóra a maga megfontolt altjával mintha mindig rosszallást fejezne ki. Bár hogy miről folyik a szó köztük, azt nem tudni.

A pontosan koreografált rituálé a teríték leszedésével végződik. Ekkor az asztal közepén előbukkan egy kopasz, megnyúlt koponyájú, véreres szemű fej, amely kicsi, törékeny testben folytatódik. Ő Folial, a mester, akit Soltész Bözse alakít, a tökéletességig finomítva a bolondok professzorának testi, lelki, szellemi gyötrelmeit. (Miközben a gnóm vénemberként megjelenő fiatal színésznő még akrobatikus is: en passant bemutat két kézenátfordulást.) Folial és Galgüt párbeszéde magyarul hangzik el, innentől kezdve tehát felderenghet, hol vagyunk, s kikkel állunk szemben. Búcsúestre készülnek a végzős bolondhallgatók, s ismét érthetetlenül beszélnek. (Mint utóbb megtudom, a továbbiakban zömmel a lovári a nyelve az eloadásnak.)

A Gombár Judit tervezte díszletet hirtelen kitágítják a fények. Mohás-penészes falak tűnnek elő, amelyekre kétoldalt felkapaszkodnak a tanoncok, miközben Galgüt középen megszül egy kis marionettbábot, Folial figuráját. A bábut felfüggesztik az ajtókeretre, s alatta kivonul a teremből a csapat. Visszatérve ledobálják csuhájukat, s pirosas fürdoruhákban, színes leplekkel átkötve rendeződnek különböző alakzatokba. Vérpatakos arccal másznak, szaladgálnak, forognak, fekszenek, tömörülnek, labdáznak láthatatlan gömbbel. Végül Galgüt összetereli oket, hogy előadják Folialnak az ünnepi színházi produkciót, illetve annak Balázs Zoltán-féle verzióját. A mester a falon függeszkedve figyeli a bábuval folytatott baljós játékot, melynek végén Galgüt elvágja a báb zsinórjait. Folial zokogva borul a halott bábra, illetve voltaképp az apjára, hiszen ekkor kiderül, hogy Folial nem is Folial – ot rég megölték –, hanem Folial lánya, Veneranda, aki magára vette apja alakját és szerepét. Soltész felmászik a fal tetejére, ezenközben nővé meztelenedik, s a keresztre feszített Jézus pózában épp elárulná a titkot, a magas művészet titkát, amikor lezuhan. Hullanak vele a teret lezáró fekete drapériák is, feltárva a félköríves ablakokon át a sötét Dunát s az éjszakai pesti rakpart képét. Talán titok is van, de hatásos színpadi effektus mindenképpen.

A Maladype Bolondok iskolájában sok minden talányos, de az egyértelmű, hogy a színészek (az említetteken kívül: Balogh János, Dévai Balázs, Horváth Kristóf, Kálid Artúr, Oláh Zoltán és Sárközi Krisztina) hallatlan intenzitással, figyelemmel és fegyelemmel, odaadással, hittel, átszellemülten vannak jelen. Jó nekik.

Stuber Andrea, AmaroDrom, 2003