Lehetne a színházi beszámoló címe: Hogyan szabaduljunk meg Ionescótól? A Józsefvárosi templom mögött, a Roma Parlament emeleti termében Balázs Zoltán színész és rendezõszakos fõiskolás színrevitelében bemutatták Ionesco Jacques vagy a behódolás címû abszurdját, amit a román-francia (vagy francia-román) szerzõ 1950-ben írt meg. A kopasz énekesnõ és A lecke között. Mivel Ionesco korai darabjai süket értetlenségre találtak, csak 1955-ben tudta mérsékelt sikerrel Robert Postee rendezõ színre csempészni az Huchette-ben.

Büntetlenül nem lehet beleavatkozni a mûvészetek történetébe. Az ajtón kitiltott Ionesco most bejön az ablakon. A dolgok megkerülhetetlenek. Lelkiismeretes gyermekkertészeknek meg esztétikai csõszöknek köszönhetõ, hogy a napi betevõ modernségért folytatott harcban óráról órára feltalálják a XX. század elejét. Csak az elmúlt hetek kínálatából: az egyik tánccsoportosulás a dadaizmust tartotta égetõben idõszerûnek, egy másik táncszervezõdés Gertrud Stein és Alice B. Toklas pas de deux-jét vitte színre. Egy ismert mûkereskedõ születés-napi vacsorájaként elkészíttette Marinetti 1933-as futurista szakácskönyvének ételsorát. Kovalik Balázs színre vitte a román-francia dadaista Tzara 1918-ban írt darabjának 1947-ben Poulenc megzenésítette operaváltozatát. Legutóbb pedig Sir Peter Maxwell Davies post-dadaista operáját rendezte meg Kovalik, benne egy kispolgári család, az állam, és intézményei rátelepednek az új nemzedék képviselõjére, hogy magukhoz nyomorítsák. Ionesco 51 évvel ezelõtt írott drámájában a család kikényszeríti, hogy fiuk kimondja az õt polgári átlaggá emelõ mondatot: Imádom a szalonnás krumplit. Az öreg Ionesco szelleme találkozott egy rendezõszakos fiatal színházi emberrel. A pályát elkezdõ a korra rímelõt fél évszázados nézõbosszantásban, szabályszegésben, szemléletkisiklatásban találja legtestközelibbnek.

Személyiség nélküli személyek a Tavaszmezõ utcában adott Ionesco szereplõi. Jacques a fõszereplõ neve. Apját is Jacques-nak hívják. Sõt: az anyja neve is Jacques. A nagymamáját és a nagypapáját hogyan hívhatnák másként, mint éppen Jacques-nak. A fölkínált kétorrú, sõt háromorrú, kilencujjú ara neve Roberte és apját-anyját hasonlóan hívják. Nincs külön nevük. Nincs megkülönböztetõ sajátosságuk. A színházellenes színház elleni küzdelem új fegyvere Ionesco antiszínháza.

Sznobisztikus szuszogás mindez, ha nem jó az elõadás. Elméleti kérdéseknél fontosabb: sikerült-e föltámasztani a betûkbõl a szót? A Roma Parlamentben megtartott elõadás csupa szilaj huncutság, nekikeseredett gúny, gyermeki pátosz. Elhivatottan infantilis a játék. A szereplõk mosolytalan vidámsággal belefeledkeznek vidám és tragikus mókáikba. Egy színjátszásra vállalkozó vegyes csapatból társulat lett. A személytelenséget nagy belsõ erõvel és egyéniségük varázsával tudják megjeleníteni. Elsõsorban Jacques mamaként Soltész Erzsébet ádáz ügyködése, megfékezhetetlen, rosszindulata és elbûvölõen álnok ügyködése ragad el. Balogh Rudolfé a címszerep, nagy tragikai erõvel éli a komikus szerepet. Vagy: sok humorral jeleníti meg a figura tragikumát. Papáját Dévai Balázs játssza. Egyszerre van kint és benn. Patetikusan gúnyos és gúnyolódón heves. Játéka meghitt pillanatában a sarokban lóként nyihog. Úgy játszanak, mint a gyermekek. Figyelemösszpontosítással. Belefeledkezõen. Tudják, persze, hol van személyiségük határa. A próbababa-szépségû Parti Nórának manósan kaján a humora. Sárközi Krisztina társaival meggyõzõ oszlopszent az ablakmélyedésekben. Fátyol Hermina az abszurd Rómeó és Júlia ellentáborából a bõsz anya. Bogdán Árpád színes pingponglabdákat lélegez ki szájából. A színházi mindenes Dragan Ristic producer, énekes családfõ, zeneszerzõ, és Dusan Ristic társaságában a színdarab cigány nyelvre átültetõje. Az elõadás a játékhely valamennyi hátrányát elõnyére fordítja, mivel nem elfedi, hanem hangsúlyozza a nehézségeket. A díszletet (egy sokféleként hasznosítható plexi-kalitkát) és a jelmezeket Gombár Judit tervezte. Roberte matlaszé menyasszonyi ruhája önállósultan megjelenik egy emelt szinten. Kísérteties jelenés. A ruha mozog, jár, él, csak utána nyúlik ki dekoltázsából egy hosszúkesztyûs kéz, s lép ki az önjáró ruha mélyérõl Molnár Erika. Õ az egyetlen, aki magyarul beszél. Fokozva az egymástól elszigeteltek közlésképtelenségét. Oláh Zoltán az elõadás egyszemélyes szimfonikus zenekara. Ölében bádogkanna. Sokféleképpen, önmagát megsokszorozódva szól. Megadja a szilaj elõadás ritmusát. Amihez koreográfusként Gyenes Ildikó idomította a testeket.

Molnár Gál Péter, Népszabadság, 2001