Varga Bence: Apró morzsaszemekből teremtett abszurd világ
- A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab szavak nélküli
Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.
Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.
Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.
Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.
A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a többiek közé.
Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.
Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019
Két évvel ezelőtt a Maladype Társulat Dada Cabaret című előadásának premierje úgy maradt meg bennem, mint a legnagyszerűbb dolog, amit valaha színpadon láttam.
Azóta másodszor is elmentem rá, és ha műsoron lett volna, 2018-ban is megtettem volna. A Balázs Zoltán által rendezett, a dadaizmus születésének századik évfordulóját ünneplő produkciót követően azonnal tudtam, hogy ezután nem leszek képes ugyanazzal a szemmel előadásokat nézni. Az a bizonyos léc rettenetesen magasra került.
Emiatt úgy vetettem bele magam a társulat egy újabb műsorszámába, hogy még az ajánlóját sem olvastam – a Dada cabaret elégséges ajánlólevél volt. Így ültem be az Augusztus című összművészeti előadásra, amelyet szintén Balázs Zoltán vitt színpadra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kar ötödéves színművész hallgatói szereplésével. A meglepetés pedig már csak a Trip hajó sötét termében ért. A Bruno Schulz novelláiból összeállított színdarab ugyanis teljesen szavak nélküli – tánccal, különleges emberi kompozíciókkal, szimbolikus gesztusjátékkal kommunikál, gyönyörködtet és késztet gondolkodásra. Ahol a nyelv megszűnik, ott az interpretáció szerepe felértékelődik. Ekképpen pedig nem mindegy, hogy a befogadó ismeri-e a lengyel író novelláskötetét, amelynek sűrítménye a darab alapjául szolgált.
Balázs Zoltán örömmel veti el a hagyományos színházi mintázatokat, hogy aztán a lebontott, szétforgácsolt darabkákból valami megmagyarázhatatlanul és szokatlanul újat, de érvényeset teremtsen. Az Augusztus is ékes példája ennek. Nincs egyetlen fő, szervező narratívája, hacsak nem maga a szervezetlenség az alakító egység. Hiszen egységes, nagy történet nélkül próbál elmondani egy kerek egészet. Valamit erről a világról, az ellentmondásos logikai rendszeréről. A megismerés vágyának és lehetetlenségének abszurd együtteséről.
A darab úgy teremt világot, hogy közben lerombolja azt. Az idő mint lineáris egység eltűnik. Egyszerre jelenítődik meg minden: fantasztikus és banális, szép és csúnya, bugyuta és komoly, kollektív és individuális, rettenet és méltóság, halál és élet. A szereplők mesés és mitikus lényekké válnak, hogy aztán a következő pillanatban lelketlen, mechanikus eszközként használják őket az emberek. Az emberek, akik a fegyelmezett közösségből parányi, jelentéktelen morzsaszemként hullanak ki, hogy mire épphogy egy csipetnyi értelmet találnának önnön magányukban, észrevétlenül ismét betagozódjanak a többiek közé.
Az előadás magával ragadja a nézőt, nem ad sok időt, ebben van az ereje és a gyengesége is. A precíz, jól kimunkált és ügyesen koreografált játék által megjelenített mágikus realista képek magukhoz delejezik az embert, ugyanakkor a megfeszített figyelem is sokszor kevés, hogy a rengeteg ingerrel kezdeni lehessen valamit, és egyre erősebben érezhetjük úgy: a célkitűzés, hogy a sok kis történet egy nagy, emergens egészet alkosson, nem valósul meg. A beszéd hiánya az előadás egy bizonyos pontján egyre szembetűnőbb, sajog az ember makacs lelke az emberi szó után, dacára a rengeteg jól kivitelezett jelenetnek. Hogy mindebben mekkora szerepe van annak, hogy én nem ismertem Schulz novelláit, afelől nincs kétségem. Kemény aktivitást vár el, és egyenrangúnak tekinti a nézőket az Augusztus. Arra csábít, hogy közösen alkossunk egy nagy értelmet, még ha ehhez le is kell mondanunk a legkézenfekvőbb kommunikációs formuláról.
Varga Bence, Magyar Hírlap, 2019