Roy Chen, a tel-avivi Gesher Színház dramaturgja megindító játékot írt, melyet a Maladype Színház kilenc színésze (a színlapon szereplő sorrendben: Mesés Gáspár, Bajkó Edina m.v., Erőss Brigitta, Lukács Andrea, Ádám Kornél, Pál Zoltán, Vincze Erika, Zsenák Lilla és András Gedeon) Balázs Zoltán rendezésében állított színpadra. A Valaki, mint én címet kapott játék egy pszichiátriai intézetben játszódik, ahol a betegeket s a betegségüket uraló főorvos és a pácienseket a gyógyítás folyamatába bevonó pszichológus küzd egymással, a betegekkel és szüleikkel, hogy meginduljon a javulás, tűnjenek el az intézeten kívüli társadalomba való beilleszkedést ellehetetlenítő tünetek.

A mindössze egy órás, pergő ritmusú játék alapgondolata Heideggertől is jöhetett, aki a létről és időről szóló nagy művében egyhelyütt az „akárkiről" beszél. A filozófus szerint az akárki lényében az átlagosságra megy ki a játék. Mint írja, „ez az átlagosság körvonalazza azt, hogy mire vállalkozhatunk, s mire szabad vállalkoznunk, ügyel minden egyes előbukkanó kivételre. Minden kiemelkedőnek csendes elnyomás a sorsa. Minden eredeti egyik napról a másikra régesrég ismertté csiszolódik. Minden kiharcolt könnyen kezessé lesz. Minden titok erejét veszti."

Az Eötvös10 színháztermében bemutatott szociálpszichiátriai játék izgalma és szépsége onnan van, hogy látjuk és halljuk a harcot, mely nemcsak a betegek és a pszichiáter között zajlik, hanem benne van mindegyik betegben, akinek a pszichológus segít abban, hogy kínjai enyhüljenek. A pszichológus eszköze a drámajáték, mely a „színház a színházban" jól ismert dramaturgiai fogását alkalmazva lehetőséget nyújt Balázs Zoltánnak arra, hogy a hatásosan megfogalmazott, de szakmailag is hiteles dialógusok sorába a tőle megszokott látványos és erőteljes revüelemeket iktasson.

Miközben nézzük az előadást, rájövünk, hogy Roy Chen szereplői talán nem is betegek. Az intézet lakóinak baja csak annyi, hogy nem akarnak átlagosak lenni. Az ő vágyuk az, hogy eredetiek, kívételesek, kiemelkedőek legyenek, amit nem akarnak szüleik, akik valakivé válni nem tudván akárkikké lettek. A nem beteg betegek sokféle lelki zavarban szenvednek. Van köztük kényszeres, depressziós, szorongó, nemi identitásában megrendült lány, aki fiúnak érzi magát, időnként dühöngő Asperger-szindrómás. Miközben nézzük és hallgatjuk őket, megértjük és megszeretjük mindegyiküket. Néhány szavas önfeltáró vallomásaikban megnyílik kegyetlen, traumatikus múltjuk, melyből kőkeményen következik jelenük. A játék rövid, nagyszerűen eltalált jelenetekben idézi meg a szeretetre képtelen, de szeretetet hazudó apát és anyát, az átlagosság őreit, akiknek álszent szavaiban testté lőn a társadalmi elnyomás, mely ellen betegnek nyilvánított fiaik és lányaik lázadnak. Freud pszichológiájának marxista továbbfejlesztői már a múlt század első harmadában felhívták a figyelmet arra, hogy az átlagosság kényszere a család és az állam között kötött szent szövetség műve, mely nem tűri és lelki betegségként bélyegzi meg a családban felnövekvő gyermekek tekintély elleni lázadását, kritikai gondolkodását. Ironikus látni, hogy az eredetileg a tekintélyelvű német családokra kitalált elmélet Izrael társadalmában is igaz, ami azt mutatja, hogy minden állam, legyen az zsidó vagy keresztény, bármely családba képes magát befészkelni s az ott felnövekvő gyermekek felnőtt életét megmérgezni. Érdekesnek találom, hogy Pap Károly több mint kilencven évvel ezelőtt Magyarországon írt regényében a kis Azarel Gyuri teljesen hasonló módon lázadt tekintélyelvű rabbi apja ellen, mint Roy Chen darabjának fiataljai.

Az író gondolatilag jól kimunkált, helyenként költői szövege, a rendező nyugodt, de egyben nyugtalanító rendezése, a színészek abszolút hiteles azonosulása szerepeükkel bevonja és nem ereszti a nézőt, akiben az előadás közben tudatosul, hogy ő is ott lehetne a színpadon, őt is hasonló lelki zavarok bántják, s amit lát, az tükör, melyben - mint Hamlet mondja a maga darabjában - korának „tulajdon alakját és lenyomatát” látja.

A szerzetesi iskolákban régen a tanulóifjúság épülésére iskoladrámákat játszottak, melyek feladata az volt, hogy felkészítsék az életbe éppen kilépő fiatalokat az erény és bűn rájuk váró labirintusaiban való eligazodásra. Az iskoladrámák kora s vele a jóba és a rosszba vetett hit bizonyossága elmúlt. A mai fiatalok a bizonytalanság korában élnek, mely a minden létlehetőséget egysíkúvá tevő akárkivé válás hamis bizonyosságait kínálja számukra. Roy Chen posztmodern iskoladrámája arra szólitja fel a mai fiatalokat, hogy nézzenek szembe a bizonytalansággal, vállalják a kockázatot, hogy valakivé váljanak.

Csepeli György, Criticai Lapok, 2023