Bakk Ágnes: Filmes Ki mit tud 66 részben
A Maladype Társulat Stílusgyakorlatok című előadását minden filmrajongónak látnia kéne. Persze nehéz helyzetben van az, akinek a filmes ismeretei under construction állapotban vannak, de akár ösztönzést is nyerhet. De milyen gyakorlatokról is szól pontosan a Balázs Zoltán által rendezett előadás?
„66 jelenet a 99 helyett” – ezzel kezdte az előadás előtt a bevezetőt a rendező, ugyanakkor azt is megemlítette, hogy ha látunk egy jelenetet és nem ismerjük fel, melyik filmet idézheti, ne totózzunk tovább, hanem inkább fogadjuk be a következő jelentet. Hogy miről ne totózzunk tovább? Hát arról, hogy melyik filmet is idézi a jelenet. Pedig Takeshi Kitanotól elkezdve, Fellinin át a Ponyvaregényig, sok mindennel találkozhatunk, miközben a Keresztapa is pöfékel szivarja mögül. Az előadást a hihetetlen, már-már követhetetlen változatosság jellemzi, miközben a Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című műve egyetlenegy sztorit 99 feldolgozásban mutat be. De míg Queneau (és magyar fordítója, Bognár Róbert) abban volt zseniális, hogy 99 különböző stílusban írta meg ugyanazt a történetet, addig a Maladype Társulata 66 különböző film stílusában mutatta be ugyanazt. Azért csökkentették a számot, mert rájöttek, hogy a magyar közönség, főképp a rendelkezésre álló szűkös helyen körülbelül ennyit bír ki különösebb szenvedés nélkül. Tegyük hozzá, 120 százalékos teltházzal.
Már az elején egy jellegzetes háttal ülő figurát (Orosz Ákost) láthatunk, aki gépelés közben meséli el a történetet, mely szerint az aznapi 5-ös buszon a figyelmét egy idegesítően kinéző – valószínűtlenül hosszú nyakkal rendelkező – fiatal férfi kelti fel, aki lökdösődik a buszon. Ami viszont meglepő, hogy az elbeszélő pár órával később egy barátjával látja beszélgetni azt a bizonyos férfit, akit épp kioktatnak arról, hogy felöltőjére még egy gombot kéne varrjon. Lehet ez rejtélyes, megoldatlan történet, de akár csak egy mindennapi mellékes mozzanat. A módozat, ahogyan elmeséli, viszont nem az. Az előadás eleje már a borzongató: Ragyogással indít. Majd újabb és újabb jelenetek jönnek, más és más módon elmesélve a történetet. Van egy belső matematikája a történetnek, vannak ismétlődő, elnyúló jelenetek és mindeközben a színészek teljesítménye is ámulatos.
Tudjuk a Maladypéről, hogy az alkotóközösség mindent magának készít elő, együtt találnak ki mindent, együtt építik fel akár a díszletet is. Ugyanez az egység sugárzik az előadásból: bár minden jelenetben szinte más-más jelmezt és kifejezési eszköztárat „öltenek”, az egymásra és az újabb stílusra való ráhangoltságuk nagy gyakorlatról és közösségi érzésről tanúskodik. Persze az a néző, aki már jó ideje nem ismert fel egyetlen filmes stílust sem, elkezd arra figyelni, hogy miképpen váltogatja egymást a négy fellépő (az említett Orosz, Lendváczky Zoltán, Tankó Erika és Szilágyi Ágota), milyen gyorsan öltöznek át, hogy vannak benne olyan jelenetekben is, ahol épp nem láthatóak. A Ragyogás hangulata persze nem marad állandóan, igaz van még egy-két horror jelenet, például a Metropolist idézik az elnyújtott árnyak, vagy Twin Peaks-szerű egy-egy mozzanat. (Pedig lehet, hogy nem is az volt a szándék, hanem a jelen sorokat író befogadó mindenbe azt szerette volna belelátni).
Az előadás kiváló tananyag is lehetne filmtörténeti órákhoz, hiszen gyakorlati terep a különböző stílusokhoz és filmekhez, a némafilmtől egészen a Gyűrűk uráig.
Bár a posztmodern/posztdramatikus kifejezés már lassan elavultnak számít, de ez az előadás mindenképp iskolapéldája ezeknek. Nem a beleélés a lényeg, nem a dramaturgia felépítése, amely a nézői katarzis elérésére törekszik, hanem a folyamatos kizökkentés, úgy, hogy a történet folyamatosan ismétlődik. Viszont még a szekvenciákra épülő előadás szakadozottságában is van egy pontosan felépített és kifuttatott cél: Takeshi Kitano bábjai vonulnak, illetve vonszolják át egymást sokszor a folyosószerű színpadon, mindig kicsit mesélve a jól ismert történetből. És utoljára is ők vonszolják át egymást. Nem is érdemes magyarázni, miért. Gyönyörű.
Spoiler: előadás után a kérdésünkre a rendező elmondta, hogy hamarosan készül egy részletes lista is az előadásban „látott” filmekről.
Bakk Ágnes, mandarchiv.hu, 2015
„66 jelenet a 99 helyett” – ezzel kezdte az előadás előtt a bevezetőt a rendező, ugyanakkor azt is megemlítette, hogy ha látunk egy jelenetet és nem ismerjük fel, melyik filmet idézheti, ne totózzunk tovább, hanem inkább fogadjuk be a következő jelentet. Hogy miről ne totózzunk tovább? Hát arról, hogy melyik filmet is idézi a jelenet. Pedig Takeshi Kitanotól elkezdve, Fellinin át a Ponyvaregényig, sok mindennel találkozhatunk, miközben a Keresztapa is pöfékel szivarja mögül. Az előadást a hihetetlen, már-már követhetetlen változatosság jellemzi, miközben a Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című műve egyetlenegy sztorit 99 feldolgozásban mutat be. De míg Queneau (és magyar fordítója, Bognár Róbert) abban volt zseniális, hogy 99 különböző stílusban írta meg ugyanazt a történetet, addig a Maladype Társulata 66 különböző film stílusában mutatta be ugyanazt. Azért csökkentették a számot, mert rájöttek, hogy a magyar közönség, főképp a rendelkezésre álló szűkös helyen körülbelül ennyit bír ki különösebb szenvedés nélkül. Tegyük hozzá, 120 százalékos teltházzal.
Már az elején egy jellegzetes háttal ülő figurát (Orosz Ákost) láthatunk, aki gépelés közben meséli el a történetet, mely szerint az aznapi 5-ös buszon a figyelmét egy idegesítően kinéző – valószínűtlenül hosszú nyakkal rendelkező – fiatal férfi kelti fel, aki lökdösődik a buszon. Ami viszont meglepő, hogy az elbeszélő pár órával később egy barátjával látja beszélgetni azt a bizonyos férfit, akit épp kioktatnak arról, hogy felöltőjére még egy gombot kéne varrjon. Lehet ez rejtélyes, megoldatlan történet, de akár csak egy mindennapi mellékes mozzanat. A módozat, ahogyan elmeséli, viszont nem az. Az előadás eleje már a borzongató: Ragyogással indít. Majd újabb és újabb jelenetek jönnek, más és más módon elmesélve a történetet. Van egy belső matematikája a történetnek, vannak ismétlődő, elnyúló jelenetek és mindeközben a színészek teljesítménye is ámulatos.
Tudjuk a Maladypéről, hogy az alkotóközösség mindent magának készít elő, együtt találnak ki mindent, együtt építik fel akár a díszletet is. Ugyanez az egység sugárzik az előadásból: bár minden jelenetben szinte más-más jelmezt és kifejezési eszköztárat „öltenek”, az egymásra és az újabb stílusra való ráhangoltságuk nagy gyakorlatról és közösségi érzésről tanúskodik. Persze az a néző, aki már jó ideje nem ismert fel egyetlen filmes stílust sem, elkezd arra figyelni, hogy miképpen váltogatja egymást a négy fellépő (az említett Orosz, Lendváczky Zoltán, Tankó Erika és Szilágyi Ágota), milyen gyorsan öltöznek át, hogy vannak benne olyan jelenetekben is, ahol épp nem láthatóak. A Ragyogás hangulata persze nem marad állandóan, igaz van még egy-két horror jelenet, például a Metropolist idézik az elnyújtott árnyak, vagy Twin Peaks-szerű egy-egy mozzanat. (Pedig lehet, hogy nem is az volt a szándék, hanem a jelen sorokat író befogadó mindenbe azt szerette volna belelátni).
Az előadás kiváló tananyag is lehetne filmtörténeti órákhoz, hiszen gyakorlati terep a különböző stílusokhoz és filmekhez, a némafilmtől egészen a Gyűrűk uráig.
Bár a posztmodern/posztdramatikus kifejezés már lassan elavultnak számít, de ez az előadás mindenképp iskolapéldája ezeknek. Nem a beleélés a lényeg, nem a dramaturgia felépítése, amely a nézői katarzis elérésére törekszik, hanem a folyamatos kizökkentés, úgy, hogy a történet folyamatosan ismétlődik. Viszont még a szekvenciákra épülő előadás szakadozottságában is van egy pontosan felépített és kifuttatott cél: Takeshi Kitano bábjai vonulnak, illetve vonszolják át egymást sokszor a folyosószerű színpadon, mindig kicsit mesélve a jól ismert történetből. És utoljára is ők vonszolják át egymást. Nem is érdemes magyarázni, miért. Gyönyörű.
Spoiler: előadás után a kérdésünkre a rendező elmondta, hogy hamarosan készül egy részletes lista is az előadásban „látott” filmekről.
Bakk Ágnes, mandarchiv.hu, 2015